Az uralkodó osztály hajlamos arra,  Montesquieu figyelmeztet rá a rómaiak történetéről elmélkedve, hogy pozícióját természetesnek gondolja, sőt, hogy öröknek higgye. Csak ez a fajta vakság magyarázhatja mindazt, ami az utolsó másfél évben történt, vagyis hogy egy piros kormány regnálása alatt kerültek sorozatosan rács mögé az új osztály prominensei; uralmukat, akár a régi arisztokrácia, ezer évesnek hitték. 

Az új osztályt a társadalom egyszer már, 1990-ben, kiköpte, a Charta azonban, alig másfél-két évvel később visszahozta a polotikai arénába. Ha most perifériára szorul, meg fogja siratni, a haszonélvezőkön kívül, valaki is? Elvész vele valódi érték? Nemigen.

A fontos kérdés inkább az lehet, hogy miféle értékeket fog képviselni az új újosztály. Hogy miféle kultúrát próbál majd a maga politikai és gazdasági hatalmával domináns helyzetbe juttatni. Hogy fontosabb lesz-e számára József Attila, vagy akár Márai, mint Wass Albert, az érdem, mint a kapcsolat, az etika, mint a közvéleménykutatás, a munka, mint a börze, a család, ahogyan Eliot látja, mint a pillanatnyi siker.

A befelé és a kifelé élés különbsége, ahogyan Pascal mondaná? Lehetséges. De a befelé és a kifelé kerülhet egyensúlyba is, sőt, mint az agykutató mondja, kívánatos, hogy egyensúlyba kerüljön. Akkor pedig nincsen szükség az olyan túlméretezett terekre, mint amilyenekben tekintélyre áhítozó kisfőnökök szeretnek terpeszkedni, hogy mindenkinek tudtára adják a hierarchia fontosságát.

M. ügyvéd tízszer hat méteres irodája, melynek végében áll az íróasztal, amelyhez az amúgy is gondterhelt ügyfelek járulnak, ugyananannak a felfogásnak a tünete, mint Caesar, a Duce, a Fúhrer, az Első Titkár tudtára akarja adni alattvalóinak, hogy őhozzá képest mindannyian parányok, hogy tulajdonképpen senkik.

Akár híres kor- és sorstársai, mint Andreas Lou-Salomé vagy Alma Mahler. Az egyik Nietzschével és Rilkével dicsekedhet, a másik trófeái, Mahler és Werfel közt, Kokoschka meg Gropius.

Aktívak persze, kacérak, hódítók. De ez még nem magyarázza a másik oldal behódolását. Talán René Girard teóriája, a trianguláris vágy sémája értetheti meg, mi történt: a filozófus úgy véli, csak az lehet a vágyunk tárgya, ami már mások vágyának a tárgya volt. A vágy, mint mimézis. A nő, aki kellett egy nagy embernek, kell a másik nagy embernek is.

Mit lehet kezdeni Nietzsche lapidáris mondatával? Tagadni? Semmibe venni? Torinói szentbeszédében, ahol a lepellel is meg kellett küzdenie, Ratzinger más utat választott: beillesztette a keresztény logikai sorba. Nietzschének igaza van, mondja, mert nagyszombaton Isten halott. A huszadik század, a két totalitarizmus százada maga a nagyszombat: a sötétség, az alászállás napja. Utána következhetik a feltámadás.

Következik? Kinek igen, kinek nem. Fogadást kell kötnünk rá, mint Pascal mondja. S a  valószínűségszámítás, teszi hozzá, mint matematikus, az igen felé kell mozdítson bennünket.

Ez a kettősség persze már Platónnál is megvan, az Államban megírja pontosan, hogy a zene hatása lehet felemelő is, de erősen káros is. Settembrini, a felvilágosodás embere, aki hisz egy tökéletes társadalom megvalósíthatóságában, az utóbbit hirdeti. Van aztán egy elképesztő mondata, amelyet Thomas Mann fejezetcímmé is emel, s amelyet Castor később gyakran emleget magában: a zene politikailag gyanús.

De melyik zene? A szanatórium lakóit kéthetente fúvószenekari koncerttel szórakoztatják. Ez a fúvószene váltja ki a literátus szarkasztikus megjegyzéseit. De lehet, hogy Settembrininek a maga haladó szempontjából igaza volt? A Kádár-rendszer kultúrpolitikája mintha az ő gondolatmenetére épült volna, amikor igyekezett az akkori pop- és rockzenét ügyes trükkökkel keretbe foglalni és a maga céljaira hasznosítani. A politikailag gyanúsat politikailag hasznossá tenni.

Persze nem csak a rómaiak tudták, hogyan kelle építkezni, a köves vidékek magyar falvaiban is méternél vastagabbak a kőből rakott falak. Télen fűt, nyáron hűt, ahogyan a hajdani kereskedő mondta.

A jelenség, vagyis az energiazabáló felfogás hátterében persze ugyanaz a gondolat rejlik, amit a Csinn-bumm cirkusz bohóca annak idején percenként ordítva kinyilvánított: Bukfenc mindent tud. Bukfenc a modern ember. Aki mindent tud, azzal nincsen párbeszéd, azzal fárasztó minden eszmecsere. Tudja és teszi. Ha baj van, akkor kitalál valami újat, és akkor azt tudja és azt teszi. A végtelenségig.

Nincs, megy a szöveg tovább ugyanarról: gasztonómiáról, szexről, karrierről. Közben párok bomlanak, párok alakulnak, van aki páratlanul marad, ugyanúgy, mint bármelyik amerikai szappanoperában. Ez volna a kényelem ára? a következménye?

Az Annales egyik vezető történésze, Lucien Febvre írt annak idején arról, hogy a 16. századot mennyire meghatározták a mindennapok nehézségei, hogy a kemény telekben még a leggazdagabbak is mennyire szenvedtek a hidegtől. Egy látványos képpel világítja meg mondandóját Febvre: a kandalló tüze sem jelenthet segítséget, mert hiába égeti a meleg az arcát, a hátsó fele közben megfagyhat. 

A 21. század még a 20. századnál is jobban szereti a kényelmet.  A nyáron hűt, télen fűt, ahogyan a hajdani ruhakereskedő mondta, mindennapi életünk imperatívusza.  Mellette ritkán jut idő a fontosabbakra.

József Attila híres sora jön itt elő természetesen: gyermekké tettél…A költőt persze nem a szeretett nő tette gyermekké, az volt, az is maradt, hiába szeretett volna felnőtté válni. Hála istennek, mondhatnánk, mert talán épp ez adja költészetének hihetetlen varázsát, hogy egyszerre bölcs - mármint költőnek - és ugyanakkor gyermek.

Weöres Sándor volna akkor a másik gyermek-költő. Hihetetlen szinte, ahogyan a kicsik értik és érzik a Rongyszőnyeg verseit. Egészen addig, míg az iskola egy másféle, racionális referencialitás felé el nem rángatja őket, s ennélfogva ki nem lábalnak a költészetből. Vagy ha netalántán nem szakadnak el tőle teljesen, akkor a retorikusabb vonulatához pártolnak. Jó példája Weöres gyermeklelkének, ahogyan Mallarmé Köszöntő című szonettjét átírja; a vers utolsó sora ugyanis, mely az eredetiben vásznunk fehér gondjával zár, a magyar változatban vitorlánk fehér mosolyává alakul át. A gond, mely Platontól Heideggerig az emberlét - vagy csak a felnőttlét? - meghatározó struktúrája, így adja át helyét a gyermeki világ mosolyának.

De vajon olvasható egyáltalán ilyen megközelítésből a költészet? Naplójában Márai nekimegy Ady Endrének, mondván, hogy egy férfi olyat le nem írhat, hogy szeretném, ha szeretnének. Mert hogy az nőies. Hogy ugyanis a férfi szeret, nem pedig szeretteti magát.

Ebben a képben minden benne van. Egyik oldalon a magyarok sértett, de büszke tehetetlensége, a másikon a részvétlenség, az önzés, a mohóság. Mindaz, ami a versailles-i békéhez vezetett.

Most az évfordulón sok mindenről szó esik, csak épp arról nem, ami az antantot és Magyarországot ehhez a katasztrofális pillanatig eljuttatta. Mert akármit is mondjanak a világpolgárok meg az internacionalisták, a versailles-i béke nemcsak következményeiben iszonyatos, de egyúttal totálisan ellentmond annak az ideológiának, amely a győztes hatalmak politikáját és múködését meghatározta. Vagyis a felvilágosodás korhoz igazított eszmerendszerének.

Ami nézetem szerint azt is jelenti, hogy nem a fátumot, vagy szelídebben: nem csak a fátumot kell okolnunk. Hanem a balfácán magyar külpolitikát, ha akarjuk, a külpolitika hiányát is. Amelynek következtében 1914-re olyan kép alakult ki Magyarországról a nyugat-európai országokban, amilyen kialakult.

Nem csak Cseregdi Bandi. Már előbb is: Poe Mystification című elbeszélésének hőse egy - rokonszenves - magyar fiatalember, akivel csak az a probléma, hogy von Jungnak hívják, hogy a Jung nevet viselő kastélyban él a családja, német egyetemen tanul. Magyar,. de azért német.

Egy baráti vacsorán H. a neves nyelvész és B. a nem kevésbé neves zongoraművész indulatosan összevesztek Sára Sándornak az  oroszországi magyar hadifoglyokról készült filmjén. Nem láttam a tévében akkoriban sorozatban bemutatott részeket, így nem ítélhettem meg, csak sejtettem, melyiküknek van igaza, amikor arról vitáztak ordítozva, hogy történelmet hamisít-e vagy sem a dokumentumfilm rendezője.

Eddig az összecsapás nem volt túl érdekes, a szokásos egymás meg sem hallgatása. De ekkor hirtelen áttértek egy másik témára, múltjuk egy közös pillanatára, a 44-es munkaszolgálatra. Húsz évesek voltak akkor, valahol a Bükkben senyvedtek, más későbbi hírességekkel, R. költővel és B. közgazdásszal együtt. Az eseménytörténetet, kérésemre, nagyjából egybehangzóan adták elő: a keret egyik őrmesterének biztatására megszöktek, pár napig a Bükkben bujkáltak, eljutottak Budapestre, mindnyájan el tudtak rejtőzni, túlélték épségben. Vagyis nem teljesen, mert B. későbbi tüdőbaját annak tudta be, hogy napokig a puszta földön aludtak az erdőben.

De a történetet, közösen átélt történetüket, homlokegyenest ellenkező fényben látták. H. szerint az őrmestertől kezdve a falusiakig, a vasutasokig mindenki segített nekik, a segítőknek köszönhetik, hogy ép bőrrel megúszták. B. viszont mindenkit, az őrmestert is, cinkosnak gondolt, felmentést senki sem érdemel. Vagyis ami szenvedéstörténet az egyiknek, az sikertörténet a másiknak.

Pascal azt mondja: “tudjunk kételkedni, tudjunk bizonyossággal állítani, tudjunk alázatosak lenni, amikor kell. Aki nem így cselekszik, az nem értelmezi helyesen az ész erejét.”  Az alázatosság a két vitapartner esetében persze szóba sem jöhetett. De talán a másik kettővel sem gazdálkodtak helyesen. Mert hiszen hogyan lehet egy történet két különböző történet?