Szávai János honlapjahonlapja

Egy pesszimista vélemény 1882-ből. “Kívülálló. - A parlamentarizmus, vagyis az a nyilvános engedély, hogy öt politikai alapvélemény közt lehessen választani, nagyon sok olyan embernek hízeleg, aki függetlennek és egyéninek akar látszani és szívesen harcolna a nézeteiért. Végtére azonban közömbös, hogy a csordára egy nézetet erőszakolnak rá, vagy öt közül választhat. - Aki az öt alapvető véleménytől eltér, és kívül áll, mindig az egész csordával találja magát szemben.”

Nietzsche persze nem tudta, milyen elviselhetetlen az,  amikor egy közül lehet választani.  A nyugatiak közül (akiknek mindig volt módjuk választani többféle rossz és kevésbé rossz közt) kevesen fogalmazták még olyan tapinthatóan a nekünk fontos különbséget, mint Albert Camus, amikor egymás mellé helyezi a magyar forradalom eltipróinak a brutalitását és a francia belpolitika különféle disznóságait. Az egyik rendszer ugyanis, mondja, sohasem fog megváltozni, a másik viszont képes arra, hogy korrigálja önmagát. Ezért van, teszem hozzá ma, 2009-ben, hogy az egyik, a kommunizmus, nem élte túl a nyolcvanas évek gazdasági válságát, a másik, a humanista kapitalizmus viszont túl fogja élni a mostani komisz válságot.

A túléléshez kellenek persze - hogy visszakanyarodjak Nietzschéhez - szabad szellemek, akiknek olykor sikerül túlkiabálniuk a kötött szellemeket. Azokat, akik az öt választható alapnézetet variálgatják, akár süt, akár esik, akár fúj a szél.

A történelmet - Ivan Karamazov szerint - meghatározó három kísértés közül, most is jól látható, a hatalomé a legerősebb. Az anyagi javak, ha kell, hozzá adódnak, a csoda pedig inkább csak arra szolgálna, hogy el ne vesszen a veszni látszó hatalom.

Egy izgalmas publicisztikájában Bruno Frappat a hatalom birtoklásának vagy elvesztésének egy másik dimenziójára figyelmeztet. Az idővel való összefüggésére. Aki hatalmas, az szűknek érzi a nap huszonnégy óráját, minden másodperce fontos és még fontosabb teendőkkel van betáblázva. Semmire sem ér rá. Csak arra, ami közvetlenül hatalma gyakorlásával, hatalma megtartásával kapcsolatos. Utána viszont, amikor elveszítette hatalmát, hirtelen nem tud mit kezdeni megsokasodott idejével. Ilyenkor jönnek a látszat-tevékenységek; ha sok a dolga, kevesebb ideje marad bánkódni a veszteségen. Fordított arányosság.

Ha tovább gondolom, Pascal divertissement elméletéhez érkezem. Amely szerint a külső - az események, a tennivalók, az intézkedések, az információk - abszolút és egészségtelen dominanciája nem hagy helyet, pontosabban: időt, a befelé forduláshoz, az elmélkedéshez, a lényeg felé közelítéshez. Nincsen egyensúly a külső és a belső között, makacsul és szenvedélyesen hátat fordítunk annak, amit nem szeretnénk látni. Maradunk, a nagy elődeit parafrazeáló Vörös István szavával, a gyengébb lét közelében.

Még egy - imponáló - mondat A doktor Faustus keletkezéséből.

“A figyelem felhívása elsőrendűen fontos minden irodalomban és irodalomtudományban. Véleményem szerint az egyetlen helyes nézőpont: úgy fölfogni a költőt - s a filozófust is -, mint valami jelzőkészüléket, szeizmográfot, megérző médiumot, akinek fogalma sincs erről a szervi funkciójáról, és éppen ezért, ferde ítéletekre is képes.”

A Doktor Faustus keletkezésében az a legizgalmasabb, ahogyan Thomas Mann megpróbál egyensúlyozni a történelmi jelen, a magánélet és a hivatás: a mindennél fontosabb írás között. 1943-44-ben persze nehéz volna nem figyelnie a háborús eseményekre, a náci rendszer mind nyilvánvalóbb agóniájára, hiszen nem csak a világ, hanem az ő személyes sorsa is a háború kimenetelétől függ. Hogy lesz-e még Németország,  lesznek-e még olyan németek, akiknek ír. Egy pillanatra felvillantja, kap is érte Bertold Brechttől, a nacionálbolsevizmus rémét, mint ami a legyőzött Németországot fenyegeti. A regény, a Doktor Faustus azonban végül mindennél fontosabb. S hogy jól megírhassa a képzeletbeli zeneszerző életét és működését, elképesztő mennyiségű zenei könyvön rágja át magát, másrészt a szintén Kaliforniában tanyázó Schönbergtől és Adornótól kap folyamatosan tanácsokat.

Proust is megírt egy fiktív zeneszerzőt, Vinteuil-t, akinek a szonátája, majd később a szeptettje döntő fontosságot nyer Swann, s azután Marcel életében. Amikor Marcel találkozik a csodálatos posztromantikus melódiával, a zeneszerző már rég nem él, s a fiatalember el sem tudja képzelni, hogy a zeneszerző Vinteuil azonos azzal az unalmas nyárspolgár vidéki zongoratanárral, akivel valaha, gyermekkorában találkozott. Proustnál, a Contre Sainte-Beuve írójánál, fényévnyi távolságba kerül egymástól az alkotó én és a hétköznapi én, semmi közük egymáshoz. Thomas Mann teljesen másként látja a nagy teljesítmények titkát: Adrian Leverkühn az életével, vagy ha faustosan mondjuk, az üdvösségével fizet huszonnégy évnyi alkotóerőért.

A Doktor Faustusnak több magyar vonatkozása is van: a fiatal zeneszerző egy pozsonyi bordélyházban fertőződik meg szifilisszel, 1906-ban; később, amikor már befutott zeneszerző, egy magyar arisztokrata hölgy támogatja, s egy ízben vendégül is látja kastélyában, amely valahol a Duna és a Balaton közt található. Az elbeszélő viszonylag részletesen számol be Leverkühnnek erről az utazásáról, szóvá teszi még azt is, milyen rettentő szegénységet tapasztalt a zeneszerző s vele tartó barátja, a kastélyhoz legközelebbi faluban.

Leverkühn életrajzírója, Zeitblom szerint zseniális zeneszerző. Aprólékos leírásokat olvashatunk legfontosabb - persze fiktív - műveiről, s a komponista módszeréről is, amelyben dominál a paródia, az irónia, a szatíra. A modell, legalábbis a komponálás technikáját tekintve, Arnold Schönberg. Ahogy a regény keletkezésről beszámoló könyvecskét olvasom, folytonosan olyan érzésem van, hogy itt valami hiányzik, hogy a történet igazi centruma valahol az ábrázolt képen kívül található, csak ki kellene lesnünk az ajtón, hogy meglássuk. Aztán a 114. oldalon végre felbukkan egy házi hangversenyen “egy magyar zeneszerző”, akinek az oboanégyesét adják elő, de úgy, hogy az oboát hegedű helyettesíti. Ki lehet az? A jegyzetíró nem szól róla. Bizonyosan nem Bartók, hiszen az ő nevét Mann ismerte, amellett a művei közt nincsen oboanégyes.

De miért nem említi sohasem Bartókot? Azért-e, mert míg a német emigráció a nyugati parton élte kényelmes életét, addig Bartók a keleti parton vegetált? Vagy tényleg azt hitte Mann, hogy a száraz, tudálékos Schönberg fontosabb szerző, mint a barbár szenvedélyét tiszta formákban megszólaltató Bartók? A két zongorára és ütőhangszerekre írott szonáta (a napokban szólalt meg a Mezzon, elképesztően zseniális zene) például épp 1937-ben született, amikor Thomas Mann már sokadszor járt Budapesten.

Tényleg azt hitte. 1953-ban egy Demény Jánosnak írott levelében elmondja, hogy mindössze kétszer találkozott Bartókkal. Először a húszas években Lukács bankár házában. De nem Bartók maradt meg benne. “Különösen emlékszem egy estére, amikor Dohnányi szóban és zenével kifejezett humorának köszönhetően nagyon jól szórakoztunk.” Másodszor a harmincas években Hatvany Lajosnál. Utána “feleségem és én meglátogattuk Bartókot a lakásán, ő lemezeket tett föl nekünk, afrikai népzenei felvételekkel.” Utána még néhány udvarias szó, hogy mennyire tisztelte “magas és sokoldalú művészetét, amelynek lényege a szemében tükröződött.”

Innét már érthető, miért írja Mann a Doktor Faustusban azt a képtelenséget, hogy a magyar kastélyban (Madame de Tolna nincs otthon, amikor a vendégek ott töltenek két hetet) kizárólag törökökből állt a személyzet.

A böjt minden jelentősebb vallás, minden életrevaló civilizáció nélkülözhetetlen építőeleme. A test méregtelenítése, amit a mai guruk olyan szívesen hirdetnek, nyilvánvalóan csak másodlagos fontosságú; a lényeg az életfunkciók hierarchiájának egy időre történő átrendezése, kilépés a változtathatatlannak érzett rutinból. Paradox módon az agnosztikus Freud fogalmazza meg a legtalálóbban a jelenség lényegét: a civilizáció, mint mondja, tulajdonképpen késleltetés, az ember azon képessége, hogy le tud mondani pillanatnyi vágyai azonnali kielégítésének az imperatívuszáról. Önismeret és önuralom.

A muzulmánok böjtölnek, a keresztények valaha - többé-kevésbé - böjtöltek. Az agnosztikus humanista számára a böjt abszurd gondolat. Legfeljebb mint fogyókúra jöhet számba, de arról is inkább csak beszélnek; a fehér világ embereinek legalább a fele túlsúlyos. Amilyen mértékben csökken a szaporulat, olyan mértékben nő - szakértői szóval - a testtömeg.

Minthogy idegen tőle a böjt eszméje, világunk nehezen, kínlódva éli meg a pénzügyi-gazdasági válságot. A képviseleti demokrácia eszméje annyira egybefonódott a folyton növekedő fogyasztás természetesnek vélt jelenségével, hogy politikailag patthelyzet állt elő: csak az nyerhet meg egy választást, aki olyat ígér, amit - maga is tudja - nem képes teljesíteni. A más népeknél alighanem fegyelmezettebb angolok mégis öt évig tűrték, igaz, a mainál ijesztőbb helyzetben, Winston Churchill “vért és verítéket” ígérő szónoklatait. De alighogy rendbe tette a dolgokat, megnyerte a háborút, kíméletlenül elzavarták,  a gyengekezű baloldali Attlee-t választották meg helyette.

A nyílt és nyers erőszak szerencsésebb tájakon ritka,  gyorsan elszigetelt és legtöbbnyire szankcionált jelenség. Nem a diktatúrákra gondolok persze, amelyek egyik fő sajátossága, hogy maga az állam gyakorolja egyes polgáraival szemben, ha nem is láthatóan, az erőszakot. Hanem azokra a demokráciákra, amelyek - mint a hetvenes években Olaszország, Németország vagy a nyolcvanas években merényletek sújtotta Franciaország - viszonylag gyorsan túljutottak a veszélyes zónán, s helyreállították a mindig törékeny társadalmi egyensúlyt.

Aldo Moro meggyilkolása, ugyanúgy, mint a Kennedyé, csak részben érte el a célját. A nyolcvanas évek két sikertelen merénylete, Reagan és II. János Pál pápa ellen inkább fordított hatást ért el, mint amilyet a háttérben állók szerettek volna elérni. A hatalom megszerzéséért vívott harcban hasznosabbnak bizonyultak a különféle manipulációk, leginkább talán a modern médiafegyverek bevetése.

Az összeesküvés-elméletek legfőbb gyengéje, felfogásom szerint, hogy túlbecsülik az elképzelt összeesküvők szervezettségét, találékonyságát, racionális gondolkodásra való képességét, hogy zseniális koncepciót, tökéletes kivitelezést, s a véletlenek szerepének teljes kiiktatását feltételezik. Azt, hogy egy ok-okozati lánc matematikai biztonsággal, minden ismeretlent kizárva működhet. A valóságban a történések sokkal esetlegesebbek, kiszámíthatatlanabbak.

Az erőszakos eseményeknek az utóbbi három évben történt ijesztő elszaporodása mögött sem valami titokzatos agytröszt áll. Mégis ijesztő, ami történik. Egyrészt, mert a szabad és nem-szabad közti határok elbizonytalanodása, sokszor láthatatlanná válása nyomán sokan megengedik maguknak azt, amit - ahogyan Háy János A gyerekben jól megmutatja - addig a szankciótól való félelmükben csak képzeletükben tettek meg. Másrészt, mert a nemzeti közösség szétszakadásának következtében sok közszereplő számára egyes gyilkosságok megbocsáthatatlan, más gyilkosságok - amelyek nem az ő érdekeiket szolgálják -, ha nem is bocsánatos, de legalábbis feledésre ítélendő bűnök. Vagyis a menthetetlen, a tűrhetetlen, a beavatkozásért és szankcióért kiáltó cselekedet a hatalom megtartásáért vagy birtoklásáért vívott harc eszközévé alacsonyul. Márpedig a lavinát nem lesz könnyű megállítani.

Ami azt is jelenti, hogy a delphoi jósda felirata - Ismerd meg magad! - éppúgy kulturális érdekességé halványul, mint Rilkének az Apolló-torzó láttán megfogalmazott kétségbeesett hívása, a Változtasd meg élted!

A Times Literary Supplement közöl - pontosabban újraközöl - egy listát arról a száz könyvről, amely meghatározta, ők mondják így, a Nyugat 1945 utáni szellemiségét. A lista a kilencvenes évek közepén készült Londonban, az egyik kezdeményező, Dahrendorf azt sugallja, hogy a Közös piac mintájára meg kell teremteni a szellemi értékek közös piacát is. Hogy Közép- és Kelet-Európa is hozzájusson mindahhoz, amihez Nyugat-Európa hozzájutott.  Az agytröszt főleg angolokból, egy franciából (Furet) és egy elnyugatosodott lengyelből (Kolakowski) állt össze, ami meg is látszik a listán. Kevés a szépirodalom (Kafka, Camus, Kundera), annál több a történeti munka, az Annales-iskola gazdagon képviselteti magát, meg a társadalomtudományi és közgazdasági értekezés. Itt bukkan fel az egyetlen magyar, Karl Polányi, a lengyeleket Kolakowski mellett Milosz képviseli, s nem hiányzik persze Szolzsenyicin sem.

Az efféle kánonkísérletek olvasásakor legelőbb a hiányzókat, a méltatlanul hiányzókat keresi az ember. A most publikált lista 1996-ból való, ha ugyanazok ma újraírnák, biztosan beletennék a Sorstalanságot. A TLS olvasói kommentárjai elsősorban Derridát hiányolják, s ugyanolyan hangsúlyosan a század nagy szépíróit, Proustot, Joyce-ot, Thomas Mannt, Faulknert. Nekem Gombrowicz hiányzik elsősroban, meg persze Lévinas, akinek a kifelejtése annál is különösebb, mert Timothy Ash és barátai a nagy ősök közül nem felejtették ki sem Martin Bubert, sem Karl Barthot.

Ami ugyancsak különös, bár lehet, hogy inkább természetes: milyen gyorsan avul a kánon. Alig több mint egy évtized telt el első publikációja óta, de máris nyilvánvaló, hogy a kommunizmus váratlan (vagy várt) bukásához kötődő divatkönyveknek (Huxley, Orwell, Koestler) semmi keresnivalójuk egy olyan sorban, amely Hannah Arendt totalitarizmus-felfogását állítja pillérnek.