Szávai János honlapjahonlapja

Thomas Mann zeneszerzője, Leverkühn, Beethoven opus 132-es vonósnégyese ürügyén, megkérdőjelezi azt az újkori fejlődést, amely kettőre, dúrra és mollra redukálta Claudius Ptolemaiosz hét hangnemét, s ráadásul a jól temperált zongora feltalálásával meghamisította az eredeti, helyes hangsort. Gondolatmenetének kiindulópontja a kvartett harmadik tétele, amely - maga Beethoven jelöli meg - líd hangnemben íródott, s amely “köszönet és hálaima Istennek”, hogy visszaadta a komponálás közben súlyosan megbetegedett zeneszerző egészségét.

Fantasztikus zene; a Borogyin-kvartett előadásában hallgatom. Nem csak a harmadik, meghökkentően hosszú tétel, amelynek a címe s a hozzárendelt líd hangnem mintha azt kívánná sugallni, hogy a dúrtól és a molltól való eltávolodás s a természeteshez való visszatérés a sine qua non feltétele Istenhez közeledésének, hanem - nekem legalábbis - az első tétel is, sőt, tulajdonképpen az egész, az első hangtól az utolsóig. Egyébként a teljes mű hangneme a-moll.

Leverkühn gondolatát - vagy rögeszméjét - viszi tovább Krasznahorkai az Ellenállás melankóliájában. A habókos vidéki zenetanár, Eszter úr, végigfutva ugyanazon a gondolatmeneten, mint Adrian Leverkühn, áthangolja zongoráját, a megszokott jól temperált hangközök helyett visszaállítva az eredetieket, a természetesnek gondoltakat. Így kezdi játszani a Wohltemperiertes Klavier darabjait, ami természetesen valami rettentően fülsértő macskazenét eredményez.

Komikus história, de ugyanakkor - mint Krasznaihorkainál mindig - komoly és elgondolkodtató. Arról van szó ugyanis, akárcsak a Doktor Faustusban, hogy lehetséges-e az igazi harmónia, hogy létezik-e tökéletesen hibátlan szerkezet, vagy ahogyan a filozófusok mondani szokták, elérheti-e valaha a létezés a létet. A forma, akár a természetben találkozunk vele, akár emberi alkotás, Durkó Zsoltnak volt ez kedves témája, sohasem lehet per definitionem tökéletes. Csak majdnem.

De azért ez a majdnem sem megvetendő. Ha például a Bach-művet jól temperált zongorán játssza - mondjuk Szvjatoszláv Richter.

Lévinas hisz benne. Mármint a változás, az újrakezdés lehetőségében. Ráadásul ezt épp abban a premonitorikus 1934-es szövegében fejti ki, ahol figyelmeztet (ki hallotta meg akkor?) a két totalitarizmus rettentő veszélyeire.

A görög fátummal, a Moirákkal, akiknek hatalmából nem menekülhet az ember, állítja szembe Lévinas a bűn s a hozzá tartozó megbánás zsidó-keresztény eszméjét. A sors görög istennői az idő tehetetlen rabjává teszik az embert, mondja, az eucharisztia viszont megteremti a determinizmus súlyától való szabadulás: a minden napos újrakezdés lehetőségét. Legalábbis a lélek számára.A mai naphoz illeszkedő gondolatok.

A liberális demokrácia is helyet kap a filozófus gondolatmenetében, azzal méghozzá, hogy az ész szabadságát deklarálva sikerül megőriznie az alapstruktúra egyik fontos elemét.

A Le Monde online blogjában írja az egyik hozzászóló a szomáliai kalóztámadásról elmélkedve, hogy ha azt a rengeteg pénzt, amit a kalózokat hiába kergető hadihajókra költenek, a nyomorúságos szomáliaiak kapták volna, akkor most nem lennének kalózok. Vagyis hogy ami ott folyik, az megélhetési kalózkodás. Ismerős észjárás. Van ennek a könnyűsúlyú humanizmusnak egy másik toposza is, a nehéz megpróbáltatásokkal teli gyermekkor. Hajdanában, az 1972-es müncheni olimpia idején, amikor palesztin terroristák (vagy harcosok, akinek jobban tetszik) legyilkoltak az olimpiai táborban nyolc izraeli atlétát, ugyanez a mértékadó sajtóorgánum olyasmit pedzegetett a vezércikkében, hogy vannak a gyilkolásnak mentő körülményei, mert az akcióban részt vevő fiatalemberek feltehetőleg olyan családok fiai, akiket az izraeliek 1949-ben elűztek hazájukból.

Dosztojevszkij persze már pontosan megírt mindent, amit erről a témáról el lehet mondani. Raszkolnyikov már túl van a kettős gyilkosságon, betegen fekszik otthon, amikor Razumihin beszámol neki az entellektüel társaság előző esti vitájáról. Ott, a szocialisták körében, az a vélemény dominál, amely szerint elegendő megváltoztatni a társadalmi viszonyokat, máris eltűnik a bűn. Az nincs benne a regényszövegben, hogyan reagál erre a bölcsességre Raszkolnyikov, aki már túl van mindenen.

Vagy még sincsen túl? A PIM tavalyi rendezvényén, amelynek a bűn volt a témája, a magyar büntetésvégrehajtás (gyönyörű kifejezés) egyik vezetője azt a meghökkentő (cinikus, felháborító, magától értetődő, nyilvánvaló - kinek-kinek az ízlése szerint) nézetét hangoztatta, hogy tapasztalatai szerint nincs megtérés és megbánás, aki egyszer oda, mármint a börtönbe került, az ha kiszabadul, előbb-utóbb vissza fog kerülni. Szélsőséges felfogás, akárcsak a humanistáké.

Ha nem hinnénk a változás lehetőségében, nem sok értelme volna az életnek. Ez elhangozhat kijelentő módban is: ha nem hiszünk a változás lehetőségében, nincs sok értelme az életnek. Dosztojevszkij, ha jól értelmezem, a Bűn és bűnhődésben nyitva hagyja a kérdést. Azzal, hogy Epilógusnak mondja a záró fejezetet, tulajdonképpen élesen elválasztja az addigiaktól. Ráadásul ahová Szonya ösztökélésére nagy nehezen eljut, az még aligha mondható metanoiának.

Kellemetlen, már-már megalázó az a Magyarország-kép, amely az utóbbi hetekben a külföldi sajtóból kiolvasható. Új nincsen a nap alatt, volt már ilyen, hiszen - ahogyan Eckhardt Sándor a Mi a magyar?-ban közölt tanulmányában 1939-ben kimutatta: a rólunk kialakult kép ezer év óta két szélsőség között ingázik, az egyik az ostoba barbár, a másik a hősies vitéz portréja. Ha csak a Mi a magyar? utáni éveket vesszük, akkor is jelen van ez a kettősség: második világháborús részvételünk, különösen az angol nyelvterületen,  a mindig a rosszabbik oldalt választó képet sugallta, az 1956-os forradalom viszont, melynek bebetonozott dogmákat elsöprő hatásáról kár volna elfeledkeznünk, a hajdani kép - a magyarság mint a kereszténység védőpajzsa - modernizált verzióját teremtette meg.

A mostani negatív hullám némileg más, nem csak barbárok vagyunk, nevetségesek is. Amire lehetne legyinteni, de az előnytelen image ezúttal közvetlen következményekkel is jár. Talán nem olyan súlyosakkal, mint 1920-ban, de kínosakkal, megalázókkal. A felelősséget sem könnyű áthárítani; közel tizennyolc éve, hogy kimentek az oroszok.

A médiában megjelenő image persze nem ugyanaz, mint amit a politikai-gazdasági elit vagy a szellemi élet kialakít magának. A kilencvenes évek elején a negatív sajtókampányt a nyugat-európai politikai-gazdasági elit nem követte, jó volt rólunk a véleménye. Ma egyszerűen: lesajnáló. Még szerencse, hogy a szellemi élet véleménye mindig önálló, más értékekre figyelő. A magyar irodalom még sose volt annyira jelen a nyugati közegben, mint napjainkban.Figyel ránk a happy few.