Szávai János honlapjahonlapja

A fordítás nem egyszerű feladat, mindenki emlékszik, hogyan dobja félre Goethe Faustja, miután nem boldogult vele, a jánosi logosz visszaadásának kísérletét. Flaubert-nél is van egy érdekes fordítási jelenet a Heródiásban: a tetracha termeiben zajló és nagy zabálásba torkolló lakoma során teológiai-filozófiai eszmecserék folynak, s ennek során a tolmács képtelen latinra fordítani a messiás kifejezést.

Emil Brunner evangélikus teológus (ezt Ratzingernél olvasom) egyenesen úgy vélekedik, hogy az echje aser echje hibás hibás görögre fordítása megváltoztatta, rossz irányba vitte az emberiség történetét. Ugyanis az Én vagyok, aki én vagyok helyébe az Én vagyok a létező került, s ezzel tragikus módon változott, a filozófusok istene felfogás irányába tolódott az emberiség istenképe. De ez már egy másik történet.

A Journal of Adaptation in Film and Performance hosszú tanulmányt közöl (Jozefina Komporaly és Márta Minier a szerzői) A gyertyák csonkig égnek nyugati  kiadásairól, francia, olasz, német, angol, flamand, holland színpadi, rádió, hangoskönyv adaptációiról. Elképesztő a Márai-regény diadalmenete. Claude Rich párizsi adaptációjáról tudtam, de azt itt olvastam először, hogy az angol audiobook Henrikje nem más, mint Paul Scofield.

A magyar recepció viszont továbbra is fanyalgó, lekezelő. A regényről írott elemzésemmel itthon kevesen értettek egyet. Mindenesetre különös ez az éles különbség a regény magyar és nyugat-európai megítélése között.Mert ott nem csak a nagyközönségnek tetszik. Egy új európai regénytörténet szerzője, Emmanuel Bouju (Rennes-ben komparatista professzor) nem értette például ide vonatkozó kérdésémet; az ő szemében Márai regénye vitathatatlanul a fősodorba tartozik.

Lehet, hogy a fordításnak köszönhetően? Hogy az a gordonkahang, amelyről Márai később maga is kritikailag nyilatkozik, eltűnik vagy megtisztul, amikor más nyelvre fordítják? Annyi bizonyos, hogy a cím a francia fordításnak köszönhetően leegyszerűsödik és elviselhetőbbé válik, olyannyira, hogy nem csak az olasz, a német, a francia fordító vette át, hanem maga Márai is, amikor Parázs címmel rádióra alkalmazta regényét.

Azt hihetnénk, hogy a válság, akármilyen jelzőit is teszünk eléje, a távlati célok átgondolására ösztönzi a politikusokat. De ennek a fajta gondolkodásnak, bár nagy szükség lenne rá, egyelőre semmi nyoma. Az érintettek izgatott tevékenykedése nem lépi túl annak a kereteit, amit Blaise Pascal esprit de géométrie-nek nevezett.A számolgatásét, hogy hol lehetne visszavarázsolni az elveszített számokat.

Pedig ha némi távolságról próbáljuk szemlélni a dolgokat, ha a kötött szellem teret engedne a szabad szellemnek, akkor eléggé világosan kirajzolódna, hogy a politikának két sürgős feladata volna ma; a rövid távú gondolkodást zárójelbe téve, s helyette legalább középtávon gondolkodva, a demográfiát és a környezetvédelmet helyezni tennivalóinak centrumába. Vagyis húsz-harminc éves távlatban tekinteni a dolgokat, figyelemmel a következő generációkra is. Ehelyett napi kapirgálást látunk, utánam az özönvíz szemléletet. Mint Dosztojevszkij hőse, aki azért nem segít a segítségért könyörgőnek, mert nem érdekli, mi lesz közelgő halála után: ha meghal, akkor úgyis minden mindegy.

És nem csak rosszkedvű országunkban, ahol a távlat, minden emberi élet feltétele, manapság nem több mint egy esztendő. Hanem a civilizáltnak mondottakban is, ahol a válságkezelés egyetlen ügyről szól, a benzin- és Diesel-motoros autó megmentéséről. Németországban, de Amerikában is ez a legfontosabb téma. Pedig mikor lesz még egy ilyen alkalom, hogy elővegyék azt, ami technikailag már évtizedek óta megoldott szerkezet, a villanymeghajtású autót?

A hatalmon lévők nem mernek szembeszegülni a pillanatnyi érdekek diktálta közhangulattal, hiszen éppen a hatalmuk a tét. Még Obama is, aki pár pillanatig bátornak látszott, megelégszik a kisebb fogyasztású autó propagálásával. A demokrácia a maga időkorlátaival gúzsba köti a távolabbra tekintőt.

Az a négy év nagyon kevés. De jobb megoldás a demokráciánál, annál a lehetőségnél, hogy négy évenként elküldjék a fenébe a hatalmasokat, persze nincsen.

A hatvanas évek nagy színházi - de talán azon túl is mutató - sikere volt Arthur Miller darabja, Az ügynök halála, Tímár József utolsó nagy alakítása. Szóba került a Lukács uszoda zuhanyozójában is, amely akkoriban a szellemi élet egyik komoly fórumának számított. Illyés járt oda, Jékely Zoltán, Baránszky-Jób László,  hogy csak néhányat említsek. A beszélgetésekbe gyakran bekapcsolódott a Lukács egyik jellegzetes figurája, Dembicz úr, az alacsony kopasz zsinegkereskedő. Apámtól hallottam, aki maga is kitartó lukácsos volt, hogy Az ügynök halála bemutatója után a kereskedő heves vitába szállt a darabot és az előadást dicsérő,  esztétizáló írókkal. Az ügynök a hibás, fejtette ki Dembicz úr, nem kellett volna meghalnia, ha értelmesebben viselkedik, vagyis ha nem vesz föl akkora kölcsönt és nem adósodik el annyira. Vagyis hogy az ügynök halálának és így az egész darabnak nincs semmi értelme.

Poloniusra emlékeztet ez a gondolatmenet: “Kölcsönt ne végy, ne adj!” És akkor Polonius ugyanazon a szinten filozofálna, mint a pesti kereskedő? Vagy érvénytelen volna a Laertesnek szóló intelmek sorozata? Vagy Dembicz lett volna bölcsebb, mint az írók gondolták?