Szávai János honlapjahonlapja

Nádas Péter abban az interjúban, amelyet az internetes portálnak adott, ismét a védelmére kel az őszödi beszédnek. A riporter kérdésre azt válaszolja, hogy pazar retorikai teljesítmény volt a zárt ülésen elhangzott beszéd, amit az is bizonyít, hogy a jelenlevőkre fenomenális hatást tett.

Amire persze azt lehetne mondani, hogy Hitlernek a Sportpalace-ban elhangzott szózata, amelyről Márai Sándor előbb egy cikkben, aztán később a Jelvény és jelentésben szól, még pazarabb és hatásosabb retorikai teljesítménynek bizonyult. Garren Péter az próbálja a regényben megfejteni, hogyan is képes megbabonázni a nevén egyszer sem említett vezér, egész hallgatóságát.

A retorika célja persze éppen ez: a hallgatóság meggyőzése. Nádas Péter  megközelítésében, ha a politikától eltekintünk, az az érdekes, hogy a szöveget, az elhangzó szöveget egységes egésznek tekinti, amelynek nem is lehet más célja, mint a retorikai cél, a meggyőzés. Vagyis a részletei, az egyes szakaszok, mondatok igazságtartalma nem vizsgálandó. Searle kifejezésével élve, csakis a szöveg horizontális szervessége a fontos, a vertikális kapcsolódások, a világ jelenségeihez való viszonyulások, nem számítanak. A szöveg egésze számít csak, az konfrontálódik - itt eredményesen - a világgal. Ennélfogva a hamisság vagy igazság kérdése föl sem vetődhet, irreleváns.

1990-ben, az egyik első botrányt kavaró Csurka-megszólalás nyomán az MDF elnöksége, ha nem tévedek,  Antall József sugallatára, azzal érvelt, hogy az elmondottak nem a párt politikai véleményét tükrözik, hogy az adott szöveg Csurka István írói munkásságának a része. Ezt az elhíresült mondatot azóta is sokszor idézgetik, többnyre gúnyosan. Logikája pedig egy az egyben azonos a Nádaséval. Vagyis hogy az író bármit mondhat, közvetlen következményei nem lehetnek.

Igen ám, de a retorika, amint Paul Ricoeur Arisztotelész nyomán szépen kifejti, más szabályoknak engedelmeskedik, mint a költészet. Vagy mai terminológiával: a fikció. Költő hazudj, csak rajt ne kapjanak. És a szónok?

A Le Monde-ból tudtam meg 1983 április 16-án, hogy meghalt Illyés Gyula. A République-en vettem meg a lapot, valamikor kora délután, mentem pár lépést, aztán megnéztem a címlapot, ott, az első lapon kezdődött az a cikk, amely tudatta, hogy meghalt a nagy magyar költő. Döbbenetes pillanat volt. A döbbenetem kettős. Az első, persze a gyászé; nem gondoltam volna, hogy máris elmegy,  hiszen erősnek, nagyon hosszú életre születettnek látszott. A másik viszont a hír helyének szólt, mert hát hogyan kerül egy magyar költő neve egy mértékadó politikai világlap első oldalára? Bár a lap hetente egyszer megjelenő irodalmi melléklete, Le Monde des Livres, nívós, jól tájékozott, valamiképpen szintén mértékadó.

Azt hiszem, így visszapillantva még inkább, mint akkor, hogy a kiemelés, a tiszteletadás nem annyira a Párizsban persze jól ismert költőnek, drámaírónak, prózaírónak szólt, mint inkább a szellemi jelenségnek, vagy csak egyszerűen: a jelenségnek, az emblematikus figurának, aki  hivatalos Magyarországgal szemben a másik Magyarországot jelképezte. És képviselte.

A Le Monde első oldalas cikkének az előzménye alighanem François Mitterrand elnök előző évi magyarországi látogatása. Ennek az útnak a leglátványosabb pillanata az volt, amikor a francia elnök együtt reggelizett, négyszemközt, Illyés Gyulával. Szinte egyenrangú programként a hivatalos találkozókkal.

Mitterrand ugyanis tudta jól, hogy a szimbolikus helyek és aktusok éppúgy alakítói a történelemnek, mint a nyílt erőszak vagy a hagyományos politika. A trianoni politika örököse meghallgatta a határokon belüli és a határokon kívül rekedt magyarok szószólóját. Konklúzióját, amely feltehetőleg már a reggeli során elhangzott, a nyilvánosság előtt tíz évvel később mondta ki. Eszerint a trianoni béke igazságtalan volt, de következményeinek megváltoztatása, ez 1991-ben hangzik el, éppoly igazságtalan volna.

1982-ben tehát Illyés jelenti Magyarországot. 1990 januárjában, második budapesti látogatása során, Mitterrand ismét felülírta a hivatalos protokollt; a beteg kormányfőt helyettesítő Medgyesy Péterrel való fél órás tárgyalása után az akkor még szinte ismeretlen Antall Józseffel értekezett egy teljes órán át. A másik Magyarország akkori szimbólumával. Főképpen arról, hogy - ha történeti perspektívába helyezzük - mit hozhat Magyarországnak a változás.

Eddig nem azt történt, amit vártak. De még történhet. Mert évtizedes perspektívában gondolkodott mind a kettő.

Szekfű Gyula megint szóba kerül itt-ott, inkább negatív felhangokkal persze. Egyik oldalon a Rákóczi kétes ügyeit kiteregető fiatalkori könyve, amely miatt hazafiatlannak bélyegezték, a másikon a Három nemzedék kérlelhetetlen, sokaknak fájó liberalizmus-kritikája, és akkor még nem szóltam öregkori bűnéről: a Rákosival való bratyizásról, a moszkvai követslg elfogadásáról, és arról az eszelős elképzeléséről (ami bizonyosan egybevág Habsburg-pártiságával és amit a Forradalom utánban írt meg), hogy ki kell egyeznünk a régiónkat uraló új világhatalommal, az oroszokkal.

1986-ban olvastam el újra - lassan és figyelmesen - a Három nemzedéket. Mindenekelőtt az maradt meg bennem, hogy Szekfű tudja azt, amit az igazán nagyok (és itt a Tacitus vagy Michelet formátumúakra gondolok), vagyis hogy nem csak tudós, író is. Akiknél, ahogy később Ricoeurnél olvastam, nincsen igazi határ a fiktív történet és a referenciális között. A történetíró is szelektál a rendelkezésére álló tények közt, azután a kiválasztottakból megfogalmaz egy narratívát. Szekfű narratívája lenyűgöző, hihetetlenül szuggesztív.

Egy mondata különösen szíven ütött. Az, amelyikben kifejti, hogy az olyan rendszer, amelyik a gyűlöletre épül, nem lehet hosszú életű. A gondolatmenet világos: ha a fajgyűlöletre építő rendszer megsemmisült, akkor előbb-utóbb el kell tűnnie annak a szocialista világnak is, amely az osztálygyűlöletet tette meg építménye alapjául.

Később kerestem Szekfű szövegében ezt a részt, de nem tudtam rátalálni. Benne van egyáltalán? Vagy talán én magam próbáltam így összefoglalni, abban a halvány reményeket is megcsillantó pillanatban, a tanulmány konklúzióját?

A következő levelet kaptam a napokban Horváth Miklóstól.

“Gondoltam, megosztom egy mai élményemet. Úgy érzem, szorosan összefügg a világirodalom tematika egyik olvasmányával (Eugénie Grandet). 22 karátos aranylemezekkel dúsított édes pezsgőt ittam, s eközben jutott eszembe, hogy ez még Balzac művét is felülmúlja. Abban a műben a pénzt még nem ették, s főként képtelenek voltak aranyat inni. Most már ez is lehetséges. Grandet még a halálos ágyán is képes volt a keresztet magához rántani, de ez seemi a Blue Nun (Sparkling, Gold Edition, H. Sichel Söhne, Germany Enjoy with 22 carat gold leaf) pezsgőhöz képest. Hát ez a szomorú helyzet, amúgy finom volt.”

Érdekes ötlet ez az arany-ivás. Freud kannibál-paraboláját juttatja eszembe (Babits próbál felelni rá az Eucharistiában), mely szerint őseink azért ették apáik húsát, mert abban bíztak, hogy ezáltal beléjük száll az apák hatalma. A megivott arany nyilván az örök gazdagság képzetét hivatott kelteni.

És Balzac? Jó franciaként bizonyosan azzal venné el a történet élét, hogy az édes pezsgő nem pezsgő, mert a champagne mindig száraz. Mint az a pezsgő, amit jobb szállodákban a reggelihez a többi étel-ital mellé kitesznek.

A zürichi hotelben senki se nyúlt hozzá, míg meg nem jöttek az oroszok. Hat férfi, egyenesen a pezsgős butéliához, mielőtt elkezdenének enni. Tolsztojnál lehet ilyet olvasni, Sztyiva Oblonszkij kezdi pezsgővel a napot. Vagyis a hetven esztendős szovjet közjáték után megint ugyanott tartunk, ismét pezsgőznek az oroszok. Oblonszkij persze, németországi útjai során, amint megtudjuk tőle, rendesen kiöltözve. Modern, vagy inkább posztmodern utódai viszont - igaz, rendes öltönyben, de a lábukon elnyűtt és koszos edzőcipőben. Tempora mutantur.