Szávai János honlapjahonlapja

Céline nem kapott Nobel-díjat. Mondhatnám: nem csoda. Már ha közéleti, politikai szereplését tekintem. De amikor a Nobel-díjról lemaradtak listáját próbálom összerakni, akkor csak arra juthatok: ezzel a mellőzássel Céline meglehetősen jó társaságba került. Mert a huszadik század legnagyobbjai közül nem csak Céline maradt ki. Nem kaptak Nobelt a legfontosabb huszadik századi franciák, Marcel Proust és Paul Claudel, kimaradt Valéry. És mások, velük együtt egy aranycsapatra való. Tehát: Tolsztoj, Rilke, Kafka, Joyce, Virginia Woolf, Borges, Gombrowicz. Cserejátékosok: Bernhard, Hrabal, meg persze Krúdy,Kosztolányi, Weöres, Pilinszky.

A díjazottakból, bár most már mintegy százan vannak, nehezebb összeszedni egy jó csapatot. Megpróbálom azért: Bergson, Sainte-John-Perse,Faulkner, Thomas Mann, Eliot, Camus, Paszternák, Beckett, Milosz, Claude Simon, Kertész. Nem rossz, de azért a mellőzötteké erőteljesebb.

Borges egyik legremekebb novellájában, A halál és az iránytű címűben, egy balul sikerült nyomozás történetét írja meg. Lönrot felügyelő, Dupin modern alter egoja, a rendelkezésre álló jeleket és nyomokat elképesztően csavaros észjárással interpretálja, hogy végül lecsaphasson a mindenre elszánt ravasz gyilkosra. Addig-addig, míg maga esik a csapdába, a gyilkos vele is végez. Lönrot az okoskodó hülye. 2003-ban épp ezt a novellát elemeztük párizsi szemináriumomon, amikor a Le Monde irodalmi mellékletében azt olvastam, hogy meghalt Lönrot, a Nobel-díj irodalmi kuratóriumának örökös titkára. Véletlen volna, hogy Borges a Nobel-díj osztogató - az ő esetében nem osztogató - Lönrotot csúfolja ki novellájában?

Nehéz betelni a (a sajátjaitól tehetségesnek mondott) baloldali publicista két mondatával. “Én ezt a jobboldalt nem utálom. Én ezt a jobboldalt gyűlölöm.” De a publicista legalább, akárcsak Gloster, őszinte.

Huszadik századi beszéd, akár komolyan gondolja, akár nem. Mert a gyűlölet tette olyanná a múlt századot, amilyen lett. Amikor hatalommal párosult, a gyűlölet meg is tett mindent, hogy megtörje, eltapossa, kiirtsa mindazokat, akiknek - mert gyűlöletesek - nincsen joguk a létezéshez. 

Formailag is figyelemre méltó ez a két mondat. Azzal, ahogyan - bár a magyar nyelv nem kívánja - hetykén mondatai elejére teszi a személyes névmást. A mindentudás, a mindent megítélés szimbólumát. Mintha Szokrátész nem is létezett volna.

Hayek egy 1989-es beszélgetésben hihetetlen önbizalommal beszél a maga közgazdasági felfogásáról, amelyet az idő akkor igazolni látszott. A politikusok, mondja a közgazda-filozófus, akik szükségszerűen a maguk korlátolt képességeinek a foglyai, jobb ha nem nyúlnak bele a gazdasági folyamatokba. A piac majd úgyis mindent megold.

Ma, húsz évvel később, a gazdasági összeomlás kellős közepéről tekintve, Hayek féktelen magabiztossága - legalábbis groteszk. Hát még ha hozzátesszük a magyar hayekisták korabeli jelszavát, a mester felfogásának balkáni átiratát: tudjuk, merjük, tesszük. Európa gazdaságtörténete egy libikóka, egy Keynes, egy Hayek, aztán megint egy Keynes. Ma megint az állam fontosságának a tudatában élünk.

De azért érdemes odafigyelni Hayekra, mert - bármiről beszél is - mindig szigorú és fegyelmezett logikával érvel. Ott van például a gazdasági etikáról és a szolidaritásról kifejtett gondolatmenete. Nincs fejlett gazdaság, mondja, társadalmi erkölcs nélkül, a társadalom tagjainak egymás iránti szolidaritása nélkül. Minél közelebb áll az erkölcsöshöz egy társadalom, fejtegeti, annál jobban és hamarabb gazdagodik. De etika ebben a világban csak akkor lehetséges, ha megmarad némi - nélkülözhetetlen - szolidaritás.

Ehhez nincs mit hozzátenni. Az agg mester a továbbiakban (a Guy Sorman francia liberális közíróval folytatott dialógusában) a modern demokrácia gyengéiről értekezik. Demokrácia-kritikája a Nietzschéét idézné, ha nem lépne tovább, s nem próbálna új intézményi kereteket kiötölni a mégiscsak fontos demokrácia megőrzése céljából. Elsősorban azt kifogásolja - ismerős, úgy-e? -, hogy a parlamenti többséget szerzett erő úgy alakítja politikát, mintha a másik oldal nem is létezne.

Nietzsche az álommal hozza összefüggésbe a művészet iránt fogékony ember életértelmezését. A filozófus a létezés valóságához viszonyul, mondja, a művészet iránt fogékony ember viszont az áloméhoz: “pontosan és örömest figyel rá, mert az álom képeivel értelmezi az életet, az álomeseményekkel készül fel az életre.” Ez az álom persze nem mindig a paradicsomi létezés rekonstrukciója, sokszor rémálom.

Az agnosztikus humanizmus, amely világunkat teljesen átjárja és a közgondolkodást is uralja, az álmot természetesen éppúgy kirekeszti a modern vagy most már posztmodern ember életéből, mint, mondjuk, a halálról való gondolkodást. A nagy szellemek közül talán Thomas Mann volt az utolsó, aki komolyan vette. A nagy ironikusnál nem csak Aschenbach, de Hans Castorp is álmodik, s aztán értelmezni is próbálja, amit látott, vagy inkább: átélt.

Dürer Apokalipszis sorozatának egyik metszete a könyvevő prófétát ábrázolja. János mint egy óriás áll a tájban, egyik lába a tengeren, a másik a szárazföldön, az angyal éppen nyújtja feléje a kinyitott könyvet. Amit mond neki, az persze nem ábrázolható. A János jelenéseinek szövegében ez áll. “Fogd és edd meg! Keserűvé fogja tenni a gyomrodat, de a szádban olyan édes lesz, mint a méz.” A próféta, nehogy félreértsük, megismétli: “Megettem, és a számban édes volt, mint a méz, de amikor lenyeltem, a gyomrom keserű lett.

Ezékielnél, az első könyvevőnél, másutt jelenik meg az ellentét. Egy láthatatlan beszélő kéri a prófétát, hogy hallgassa meg, s azután egye meg, amit ad neki. Egy könyvtekercset göngyölít ki előtte, amely kívül és belül is tele van írva, “s ami bele volt írva, az siralom, gyászének és jajszó volt.” A láthatatlan lény a próféta szájába dugja a tekercset, amelynek - mint hozzáteszi - be kell jutnia Ezékiel gyomrába és belső részeibe. “Erre megettem azt - mondja Ezékiel -, és olyan édes lett a számban, mint a méz.”

A keserűnek, a siralomnak, a gyásznak, a jajgatásnak ez a mézzé változtatása - a Könyv legnagyobb csodája. Vagyis a művészet ésszel nehezen követhető varázslata, amikor, amint a Poétika írja, az eleoszt katarzisszé alakítja.

Hány Glosterrel találkozunk életünk során? Igazából nagyon kevéssel. Bármennyire is töröm a fejem, legfeljebb kettőre emlékszem. Már olyanra, aki tudatosan és büszkén tette Mert Gloster, a jövendő III. Richard - elhatároztam, hogy gazember leszek - abban kivételes, hogy legalább önmagával szemben őszinte. A külvilággal persze már jóval kevésbé. De a gazemberek többsége teljesen biztos abban, hogy amit cselekszik az ha nem is jó, de legalább hasznos. Neki vagy a környezetének.

Karl Jaspersnél ez fajta eljárás a Rossz második fokozata. Amikor megtesszük, amit nem kellene, de megmagyarázzuk magunknak,  ideológiát gyártunk hozzá. Hogy miért kellett megtennünk, vagy meg nem tennünk. Az a fajta belső koherencia, amit Nietzsche reklamál a felsőbbrendű embertől, vagy amit a kereszténység elvárna a hívőtől, ritka mint a fehér holló. Mégis úgy beszélnek róla, mint valami természetes állapotról. Ezért sikerültek olyan felemásra a Király Béláról szóló minapi nekrológok. Összefüggőnek és koherensnek próbálják ugyanis feltűntetni azt, ami bizony pálfordulások sorozata.

A szélsőjobb-kártya úgy látszik örökéletű. Érthető, hiszen többnyire eredményes. A nyolcvanas évek elején Mitterrand is ezt vette elő, amikor kormányának gazdasági baklövései miatt népszerűsége megkopott. Le Pen a szokásos két-három százalékon állt, amikor hozzálátott felfuttatásának. A demokrácia nevében több időt kért számára az állami tévében, tiltakozó felvonulásokat szervezett vagy szerveztetett, vagyis a szélsőjobb téma lett. Arányosabbá tették az addig a többséget preferáló választási rendszert, s a Front national be is jutott 1986-ban a parlamentbe, ami sem előtte, sem utána nem sikerült Le Penéknek.

A vezér jó szónok, bár még a tévében is látni, hogy beszéd közben fröcsköl a nyála. Programja a szokásos, Franciaországot a franciáknak. Helyreállitani a biztonságot, s ennek érdekében ki az idegenekkel. Ha Le Pen a 2002-es elnökválasztáson, kiütve a baloldal jelöltjét, Jospint,  18%-kal bejutott az második fordulóba, az persze nem annyira retorikai képességeinek, sem pedig leegyszerűsítő programjának,  mint inkább a Jospin-kormány megengedő politikájának volt köszönhető. Annak, hogy az emberjogi és antiraszista szöveg a kisebb-nagyobb lopások, randalírozások, erőszakos fellépések büntetlenségével párosult. Sárközy jó szemmel látta meg, hogy erre a pontra koncentrálva szerezheti meg a hatalmat: mint belügyminiszter nem tett többet, mint hogy igyekezett betartatni az addig be nem tartott törvényeket. Meg is nyerte a 2007-es elnökválasztást, legutóbb pedig, a júniusi EP-választáson 5%-ra szorította vissza Le Pen pártját.

Mindez persze csak hatalomtechnikai csatározás: a baloldalnak érdeke feldagasztani a szélsőjobbot, mert akkor van reménye a választások megnyerésére, a jobbközépnek érdeke jól csinálni a biztonságpolitikát, mert akkor leapasztja a radikálisok táborát, s van reménye a választások megnyerésére. A hatalomtechnikai játék mögött azonban az emberi lét alapvető kérdései rejlenek. A szélsőjobb a bűnbakképzés legősibb formáihoz nyúl vissza, amikor a frusztrált, sértett, elkeseredett kisembernek felmutatja a mindenért felelős embercsoport képét. Azt az illúziót sugallva, hogy az áldozathozatal meghozza majd mindazt, amire a veszélyekkel teli létezésben didergő ember vágyik: a biztonságot.

De a jobboldali veszéllyel riogató baloldal is az ősi félelemre épít: logikája szerint a radikálisok kiiktatása egy csapásra meghozza a várva várt nyugalmat és békét. Legyen vége már, legyen béke már, ahogyan a költő mondja.   

A politika nem veszélytelen játék. Nem mindegy, egyáltalán nem mindegy, hogy a szükségszerűen leegyszerűsített politikai retorika milyen ösztönök felébresztésével számol. Ellenségkép nélkül aligha működik a több közti választás lehetőségét biztosító pártpolitikai szisztéma, de ha csak negatív érzelmeket próbál előhívni, akkor az lesz az eredmény, mint amit ma tapasztalunk Magyarországon, fásultság és indulatok visszataszító keveréke.

A bűnbakképzés megtörése, mint René Girard mondja, az emberiség történetének legfontosabb fordulópontja. A minta megvan, de napjainkban ki él vele?