B., a rendszerváltás egyik fontos szereplője, azt fejtegeti nekünk, hogy a negyven és ötven közti generáció, ők vannak most mindenütt a felelős posztokon, végzetesen műveletlen. Hogy egyebek közt ezért tartunk ma, ott ahol tartunk. És hogy talán majd a mai fiatalok, azok jobbak lesznek.
Ez így első hallásra nem működik, túlságosan leegyszerűsítőnek tűnik. A Karamazov testvérek záró fejezete ugrik be nekem többek között, az a jelenet, amikor Aljosa megdicsőülten beszélget a szavai nyomán jó útra tért fiúkkal. Hogy mi lett ezekből a fiúkból negyven évvel később, vérengző fehér, vagy vérengző vörös, azt Paszternák írja meg szívszorítóan a Doktor Zsivágóban.
De B. gondolatmenete mégsem érdektelen.Műveltségen ő nyilván nem azt érti, mint Kemény István regényhőse, t.i. hogy a művelt pasasnak német nyelvű Nietzsche kandikál ki a kabátzsebéből. Nem fejti ki tételesen, de két évtizede alatt folytatott beszélgetéseinkből leszűröm, hogy mit érthet rajta. Vagyis kultúrát, tágabban tekintve, amibe beletartozik a gimnazista-egyetemi ismereteken túl a viselkedés művészete is, a mindenki iránti érdeklődés, az etika tudata, a rendszerek működtetésének tudománya, meg mindaz, amiről Heidegger is beszél, amikor a puszta hasznosság eszméjével szembeállítja a szív logikáját, amibe olyanok tartoznak, amik nem a közvetlen anyagi világ részei, mint például a gyermekek és a halottak, az érzések és az emlékek.
Ebből a gondolatmenetből, amit most itt töredékekből próbálok összerakni, egy organikus felfogás eszméje bontható ki. B. szerint 1945-ben és utána szétverték a túlzottan is hierarchizált magyar társadalmat, s ami a rombolás után megmaradt, az csak egy massza. A masszából sarjadnak ki azután már a késő Kádár-korban, s még inkább 1990 után a pusztán egyéni érdekeket artikuláló új elitek, a hatvanas években született műveletlenek generációja.
Halottak napján, mondja B., összegyűlik a család, több mint harmincan, három generáció tagjai, együtt látogatják meg az ősök sírjait, utána együtt vannak egy fél napig. A tinédzserek már nem szívesen jönnek. A gondolat persze jól követhető, az organikusság, az értékek (és a nem értékek) tovább adása, egymásra épülése. Annak tagadása, vagy legalábbis részleges korrigálása, amit Freud mond a témáról, hogy t.i. a fiúk - akárcsak a primitív társadalmakban - fölfalják az apákat, hogy ezáltal beléjük költözzön az ősök ereje.
A Kedves ismeretlen, Kemény nagyszabású regénye, a lázongások regénye, innét tekintve eléggé különös módon fejeződik be. Miután több száz oldalon keresztül követjük a félig hippi, félig intellektuális hősök küszködését a hogyan ne szülje meg a nem kívánt gyereket kérdésével, az utolsó lapon ezt olvassuk: - Ide figyelj Gáborkám - mondta Kornél. - Ha van valami ebben a szar világban, aminek van értelme, az ez az egyetlen dolog. A gyerek! Úgyhogy szülje csak meg! Én üzenem neki!
Thomas Bernhard, ha szabad így mondanom, keményebb volt. Bár ha komolyan vesszük a hamleti to be or not to be teljes gondolatmenetét, akkor neki sem lett volna szabad megírnia azokat a könyveit, melyekben kinyilatkoztatja, hogy az életnek semmi értelme, s hogy, ráadásul, a nyelv amúgy is képtelen elmondani, amit erről el kellene mondania.