Szávai János honlapjahonlapja

A Régi mesterek logorrheás beszélője, Reger többször is arról értekezik, hogy jobb felületesen olvasnunk, mert ha túlzottan belemélyedünk egy szövegbe, egykettőre megvilágosodnak előttünk a gyengéi. Jobb lapozgatni, mint folyamatosan olvasni, mert a legnagyobb szövegekben sincs több három-négy olyan oldalnál, amit istenigazából érdemes elolvasnunk. Thomas Bernhard agg és rosszkedvű szócsöve három írót említ gondolatmenetének ezen a pontján, akit olvasni szokott; francia mind a három, Montaigne, Pascal és Voltaire, s persze, tenném hozzá, mindhárom lapozgatni való.

Igaz, Bernhard szövegében sosem tudjuk, mit vegyünk komolyan, mit tekintsünk ironikusnak. Annyi bizonyos, hogy a nagy írók mind lapozgatni valók, ami azonban nem feltétlenül zárja ki a horizontális olvasás varázsát, amely sokszor együtt működik a körkörössel. Ami Reger másik axiómáját, az elmélyülés veszélyeit illeti, nekem inkább vele ellentétesek a tapasztalataim. Nincsen lassúbb olvasás, mint a fordítás, és a fordítás legtöbbnyire fölerősíti az olvasás során szerzett benyomásokat. Céline elementáris és brutális erejét például sosem érzem annyira, mint éppen fordítás közben. 

Két megközelítés adódik a mai ünnepnapon, egyfelől a hosszú évtizedeken át dúlt szemantikai csata, másfelől meg az emlékezés rejtélyes művelete.

Érdemes végignézni a megnevezéseket. 1956-ban egyértelműen forradalom, november 4-e után az irónikus OSE (októberi sajnálatos események), aztán évtizedeken át ellenforradalom, a puhuló diktatúra végnapjaiban népfelkelés, ma pedig, lekopírozva az 1848-49-es terminológiát, már-már verkliszerűen: forradalom és szabadságharc.

Ez a felszín. Köreimben 1986-ig vagy forradalmat mondtunk (azokkal, akikben megbíztunk) vagy csak egyszerűen ötvenhatot. A megnevezés egyértelműen minősítette a megnevezőt: mondd ki, minek nevezed, s megmondom ki vagy.

Az ügyet bonyolította persze a történeti tudat szemantikája. 1848 nem jelenthetett problémát, mindenki forradalomnak mondta, a szélsőbaltól a másik végletig. A forradalom-ellenforradalom szópár viszont úgy élt 56 előtt a közös tudatban, mint a Károlyi-forradalom meg a kommün egyfelől, a Horthy-féle hatalomátvétel másfelől. Vagyis az antikommunista számára ezekben az években Kún Béla volt a forradalom, Bethlen meg az ellenforradalom. Vagyis ügyes húzás volt Kádáréktól az ellenforradalom kifejezés bevetése a véres megtorlással egyidőben.

A szemantikai harc mára eldőlni látszik, forradalmat és szabadságharcot mondanak már azok is, akik az ellenforradalmat hangoztató rendszer neveltjei és örökösei. Belesímulnak a kórusba, még ha nyilvánvalóan más is a meggyőződésük. A forradalomról szóló beszéd pedig, Nietzsche gondolatát igazolva,  kezdi tökéletesen betakarni magát az eseményt. Tárgyiasítja azt is, ami még eleven lehetne belőle. 

Ezzel pedig, ha pesszimistán nézem a történetet, lehetetlenné teszi magát az emlékezést. Holott az igazi közösségképzés egyedüli módja: közös emlékezés egy olyan jelentős és patetikusan szemlélt eseményre, melynek fontosságáról és nagyságáról a többség mélységesen meg van győződve. Patapievici beszél arról egy remek esszéjében, hogy az emlékezés terén honfitársainak a zsidóktól kellene példát meríteni: a régesrégen szétszórt zsidóságnak ugyanis évezredek óta csak azért sikerült fennmaradnia, mert vallásában és kulturájában mindennél fontosabbbnak tekintette az emlékezés imperatívuszát.

1956 a második pillanat Európa és a világ történetében, amikor a perifériáról a centrumba kerültünk. Az első centrális pillanat: Mohács, bízzunk benne, hogy nem ismétlődik meg. A másodikat viszont jobban meg kellene becsülnünk. De ahhoz, hogy igazi közösségképző mítosszá váljék, még vissza kell húzódnia, össze kell zsugorodnia annak a rétegnek, amelyik elveszítené kiváltságainak nagy részét, ha ötvenhat végre azzá lenne, ami.

Van egy kis írása Karinthynak, ahol elmondja: kiment az Üllői útra a húsvéti torna egyik meccsére, gyönyörű idő volt, a stadion zsúfolva, a zöld gyepen pedig huszonkét fiatalember érthetetlen és értelmetlen módon rohangált egy labda után. Mennyivel jobb volna, teszi hozzá, ha ő, a költő állana a kezdőkörben, hogy elszavalhassa egy versét a harmincezer focirajongónak.

Értelmetlen rugdosás kontra irodalom. Gondolom, ez lehetett irodalmi berkekben az általános vélekedés nagyon sokáig. Engem is meglepett hajdanában az a fénykép egy Camus-albumban, ahol a diák Camus egy csoportképen mint a helyi focicsapat kapusa pózol. A Radnóti-fotó, ahol a későbbi költő mint iskolája csapatának centere látható, pedig csak a közelmúltban került nyilvánosságra.

Egy régi fejelő partin összeütköztem a nagyszerű szonettjeiről ismert költővel; neki egy foga bánta, nekem össze kellett varrni a felhasadt homlokomat. Lator László, amikor meglátta kötözött fejemet, s megkérdezte, mi is történt velem, a válasz hallatán csak annyit mondott: Ezt azért nem váltam volna tőled. Vagyis hogy, ha jól értettem, ilyen barbár foglalatossággal múlatom az időmet.

Tempora mutantur. A hetvenes évek óta megfordult a világ, azóta az a lesajnálandó, aki nem játszik kis pályán vagy akár nagy pályán. Czakó volt as egyik nagy szervező, hol a Huba utcában, hol a Margitszigeten, egy ideig egy ferencvárosi tornateremben, máskor az Elektromos-pályán - maga Czakó, aztán Esterházy, Kukorelly, Németh Gábor, Garaczi, Zalán, meg remek képzőművészek: Melocco, Kő, Kovács Péter, Szabados.

Illyés persze a régiek közé tartozik. De egyszer, hivatalos úton Csehszlovákiában járván, kénytelen volt megnézni egy cseh-magyar válogatott meccset. Föntről nézték, nyilván a díszpáholyból, s a költőt elbűvölte (a történetet maga Flóra néni mesélte nekünk) a játék egyszerre logikusan kombinatív és improvizatív jellege. Amiről, teszem hozzá, fogalma sincs azoknak, akik a tévében ismerték meg, és ma is onnét követik, majd mindig alulnézetben, a nagy focit.