Szávai János honlapjahonlapja

A briliáns beszélő tehetsége sokszor megreked a verbalitás szférájában, amikor írni kezd, hirtelen elvész a varázs. Van példa a fordítottjára is: a költő, akinek valósággal anyanyelve a vers, akinek nincsen érdektelen sora, röviden, zavarodottan és alig érthetőenbeszél, amikor beszélnie kellene.

Vázsonyi Vili volt az egyik legizgalmasabb beszélő, akivel életem során találkoztam. Dilettáns, a terminus eredeti értelmében, mindenhez értően, szellemesen, sőt, elmélyülten szólt hozzá. Lévinas és Beethoven, Antoine Vitez és Braun Csibi, a 45-ös kisgazdapárt és az örmény holokauszt, irodalom, politika, zene, színház, sport, betegség - mindenről hozzáértően, izgalmasan és főként nagyon hosszan tudott beszélni.Pontosabban beszélgetni, mert mindig olyan témákat hozott elő, amelyek engem (minket) is ugyanúgy izgattak, mint őt.

Freud két világirodalmi példára hivatkozik, amikor a libido általánosságáról való elméletét kifejti, az egyik Platón Lakomája, a másik Szent Pál szeretet-himnusza. A gondolat lényege, hogy minden érzelmi megnyilvánulásban ugyanaz az erő vagy energia dolgozik, hogy a nemi aktusnak ugyanaz a magja, vagy a forrása, mint a szelíd simogatásnak, amellyel a szülő újszülöttjét becézgeti.

Irodalmi példákat erre a jelenségre nem nehéz találni. Jókai Anna regénye, a Szegény Sudár Anna például forró szerelmi vallomással kezdődik, s csak a második oldalon derül fény arra, hogy itt egy nagyanya szól öt éves unokájához. Clarissa Dalloway, Virginia Woolf regényének címszereplője, sem férje, sem elutasított kérője, Peter iránt nem érez olyan szenvedélyt, mint amilyet hajdan barátnője, Sally ébresztett benne. Sienai Szent Katalin Jézus-rajongását Márai szexuális vonzalomnak olvassa, s nem kevésbé kétértelmű Hans Castorp  egy vele egyidős fiú, Hippe iránti kamaszkori rajongásának Madame Chauchat-ra való átvetítése. Thomas Mannál persze szinte végtelenségig szaporíthatók a példák.

Bizonyosan igaza van abban Freudnak, hogy nincsenek éles határok, hogy gyakori az átjárás, vagy inkább az átfedés a szeretet-szerelem-gyengédség-rajongás különféle formái közt. A Bibliából, gondolom, hozhatta volna inkább példának az Énekek énekét, amelynek változatos és változó értelmezései évezredek óta foglalkoztatják az exegétákat.De gondolatmenetében talán az a legérdekesebb, hogy a libidónak ez a felfogása elveti a test és lélek dualizmusának hagyományos felfogását, és ugyanarra törekszik, mint Nietzsche. Test vagyok és lélek, így szól a gyermek. De Zarathustra másként látja: De azt mondja, aki magára ébredt: Test vagyok egészen.

Vagyis hogy aki feltételezi, hogy él isteni rész az emberben, az gyermek.Nincsen más, mint ahogy a mai színházi divat is diktálja, mint a test performativitása.

Pedig a test-lélek dualizmus felrúgása, ahogyan Emmanuel Lévinas (abban a zseniális 1934-es esszéjében, amelynek bizarr módon A hitlerizmus filozófiája címet adta) meggyőzően kifejti: életveszélyes. Rettentő tragédia következhetik még belőle, mondja, a nácizmusra és a marxizmusra mutatva.

Emil Constantinescu azt fejtegeti - nagyon okosan, meggyőzően, rokonszenvesen egyébként -, hogy a politikában van, sőt nélkülözhetetlen a kompromisszum, erkölcsi kompromisszumba viszont sohasem szabad belemenni. Ez az axióma eléggé hasonlít arra, amit egyszer Alain Juppé mondott nekem: kell, hogy létezzen egy belső mag, amelyik kikezdhetetlen, még ha azon kívül sok minden meg is történhetik. Ha jobban belegondolok, persze mind a két axióma a köznapi életre is vonatkoztatható, sőt, minden pillanatban vonatkoztatnunk kellene.

Constantinescu azonban elnöki ciklusának vége óta  kisodródott a politikából, s amint mondja, nem is akar részt venni benne. Juppé is a peremére szorult, holott elnökké választásakor Sárközy még nélkülözhetetlennek mondta, szuperminisztériumot akart bízni rá. Összeegyeztethetetlen volna az erkölcs és a közéleti siker? Túl egyszerű volna erre igennel felelni. Mert ha összeegyeztethetetlen, akkor bűzös lesz a demokrácia.