Szávai János honlapjahonlapja

Az olasz Natale vagy a spanyol Navidad teljesen világosan megmondja, mit jelent az ünnep: születésről van itt szó, nem másról. A francia Noël jelentése már elhomályosult, a német Weihnachten sem érthetőbb, az angol Christmas pedig egészen másfelé irányítaná figyelmünket. Nem szólva a szlávoktól kölcsönvett magyar karácsonyról, amelynek etimológiája első látásra aligha kivehető.

A közbeszéd leggyakoribb szókapcsolatai - karácsonyi vásár, kellemes karácsonyt kívánok - alaposan kisiklatják a szó eredeti jelentését. Mert hogyan lehet a születés “kellemes”? Az ajándék fogalma és valósága viszont már közelebb áll a Betlehembe érkező háromkirályok történetéhez, viszont a notebook vagy a netbook szimbolikája nehezen hozható össze a tömjén-mirha-arany szimbolikájával.

A születés ünnepének ilyen mértékű szekuralizálása (hiszen fő színterei az üzletközpontok meg a televízióadókon ilyenkor sugárzott túlcukrozott amerikai társadalmi vígjátékok) alighanem a társadalmi közeg tömény családellenességének, sőt gyermekellenességének a következménye. A kereskedelem majd mindig rövid távon számol, és ha nem is ellenséges, de legalábbis közönyös a betlehemi modellel szemben.

Pedig a gazdaság megszállottjai is tudják, hogy a társadalom működésképtelen, ha túl sok az öreg és kevés a fiatal. A családellenes nagy kiáltvány szerzője, a pedofil és feleségével szűzi házasságban élt André Gide, azért még nemzett egy gyermeket; szellemi társa és barátnője, Madame Théo lánya vállalta a kísérleti anya szerepét. Létre is hoztak egy modernnek gondolt, hibrid családmodellt, amelynek része volt a kísérleti anya férje is. Egy generációval később Sartre-ék már jóval messzebb mentek: föl se merülhetett, hogy Beauvoir, vagy Sartre végtelen számú szeretője közül valamelyik gyermeket hozzon a világra. Helyette inkább életet leheltek a multikulturalizmus bizarr gondolatába.

Puha vagy, Jenő! Ez, úgy-e a Fradi (ÉDOSz, Kinizsi) drukkerek kórusban fel-felhangzó csatakiáltása volt, Dalnokit, a híres balbekket bíztatták. Lantos technikásabb volt, mint a Jenő, ezért ő lett az aranycsapat állandó balhátvédje, hosszú pályafutása alatt Dalnoki  - most nézem a wikipédiában - csak tizennégyszer szerepelt a válogatottban.

Kemény és szimpatikus játékos volt a Jenő, mindig beleadott apait-anyait, de sokszor bizonyult tehetetlennek az akkoriban divatos jobbszárnyi egykettőzésekkel szemben, amelyeknek nem csak a Budai-Kocsis, de a Raduly-Csordás vagy az Egresi-Szusza páros is a mestere volt. Amikor kigurigázták, akkor csúszott be keményen.

De nem elég sikeresen, vagy a drukkerek szavajárása szerint: nem elég keményen. A Puha vagy Jenő ugyanis azt sugallta, hogy mindent bele, ha másképp nem megy, rúgd szét a lábát. Nem tette.

Ez a ‘”Puha vagy Jenő”, különös, vagy talán nagyon is érthető módon, a politikai demokrácia beköszöntével jött egyszerre vissza. Amit az ötvenes-hatvanas-hetvenes években csak a tribünről lehetett beordítani, az a szólásszabadsággal a politikai arénában is lehetőséggé vált. Mármint az ordítás, meg az a logika, hogy az enyémnek mindent szabad, sőt annál többet is, a másiknak viszont nincs joga ahhoz, amihez az enyémnek joga van. Vagyis hogy a másik oldalon állónak akkor sincsen igaza, ha netalántán igaza van, a mi oldalunkon állónak viszont akkor is igaza kell legyen, amikor nyilvánvalóan nincsen.

A politikai demokráciának ez az egyik legelviselhetetlenebb velejárója. Nem csak nálunk, ugyanezt tapasztaltam Franciaországban, amikor a nyolcvanas évek elején először volt alkalmam hosszasabban megfigyelni a politikai pályán történteket.

Másfélével csak Angliában találkoztam, Londonban, az Arsenal pályáján, ahová nagybátyám (bérletes, mindig ugyanazon a helyen ültünk) vitt ki néhányszor. A közönség ott inkább tapsolt, mint pfújolt, az ellenfél szép akciói is elismerést kaptak. Azóta persze már sokszor bebizonyosodott, hogy az angol drukkerek brutalitásban mindenkit vernek. Az Arsenal egyébként is, mint elmagyarázták nekem, nem a Liverpool, de még csak nem is a United, hanem a felső középosztály (elkényeztetett) csapata. Az angol Parlamentben pedig még keményebb hirigek mennek, mint az elmaradott Közép-Kelet-Európában.

Roland Barthes székfoglaló előadásán (a Collège de France-ban, 1977-ben) hangzott el a hírhedett mondat: A nyelv fasiszta. Barthes persze valami nagyot szólót akart mondani, hogy belépése éppoly emlékezetes maradjon, mint volt a Michel Foucault-é. Az is maradt. Állítása első hallásra persze értelmezhetetlen, túlbuzgalma kioltja az erejét. De ha lehántjuk róla a baloldali értelmiségi szleng kedvenc jelzőjét, és azt egy másik jelzővel, mondjuk: uralkodó talán inkább: elnyomó - helyettesítjük, akkor egyszerre elevenné, és mint Barthes-nál majd mindig, megvilágosítóvá válik a gondolatmenet.

Arról van szó ebben a szövegben ugyanis, hogy nem mi uralkodunk a nyelven, hanem a nyelv uralkodik mirajtunk, hogy általában nem azt mondjuk, amit mondani akarunk, hanem amit a nyelv akar. Máshonnét nézve: a mondat szerkezete szigorú, legelöl áll az  alany, minden más mondatrész az alanynak van alávetve. A beosztottja. Vagy inkább az alattvalója.

A mester természetesen a maga anyanyelvét veszi példának, ahol az alany-állítmány indítás kötelező - ugyanúgy mint a legtöbb indoeurópai nyelvben. A magyar nyelv e tekintetben több szabadságot enged.

Könyvbemutató, pár nappal az újjáalakított helyiség megnyitása után,  az Írók boltjában. Az Írók boltja így megújulva, kitágulva (és részben összeszűkülve) is ugyanaz, mint volt: maga a Hely. Toposz. Amin érthetjük azt, amit Esterházy mond a bolt honlapjára föltett mondatában, vagyis hogy ez a hely sziget az általános eltahósodás világában. Az is persze, igényesség, az értékek, egyszerűbben mondva: a jó könyvek megbecsülése. De talán ennél több is. Otthonosság a szó eredeti értelmében. És nem csak a könyvek miatt. Aurája van.

Sokáig azt hittem Helyet (így, németesen, nagy betűvel) csak Párizsban találni. Vagy Rómában. Újabban viszont találok egyet-kettőt Pesten is. Ahol otthonosan érzem magam.

A hetvenes-nyolcvanas években Pesten, számomra legalábbis, nem volt ilyen.

De hogy mit értek Helyen? Olyan  vidéket, olyan pontot, ahol nem vagyok idegen, ahol nem kell ettől-attól tartani, ahol nem a kellemetlenkedők dominálnak, ahol nem ütközöm percenként viszolyogtató alakokba. Ahol az érdek nélkül valósága (pesszimistábban: illúziója) adja a hely auráját.