Szávai János honlapjahonlapja

Ha Isten meghalt, ahogyan Nietzsche mondja, akkor kinek a tekintete előtt élünk és cselekszünk? - teszi fel a kérdést egyik esszéjében Kertész Imre. A gondolat persze nem új, Dosztojevszkij mondja ki brutálisan, hogy etika Isten léte nélkül nem elképzelhető. A magyar író kérdésfeltevésében a kép érdekes: valaki néz - vagy éppenséggel nem néz - bennünket, így éljük végig életünket. Nem mondja ki, de talán az a régi mondás is motoszkált a fejében, hogy Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát.

Manapság vidáman lopkodják, hiszen nem nézi senki sem. Ha mégis fellibben a fátyol, akkor jön a botrány, fogaknak csikorgatása. De az aktuálistól függetlenül, a kérdés izgalmas, talán minden másiknál fontosabb. Kinek a tekintete előtt élünk?

Embertársaink persze sok mindent látnak, még többet nem látnak. Van azután a freudi felettes én, régiesebben szólva: a lelkiismeret. Vannak azután, ez már a posztmodern, a térfigyelő kamerák, hogy lehetőleg semmi és senki se maradjon láthatatlan.

A külső tekintet, a mások tekintete sokféle lehet, baráti vagy rajongó, gúnyos és megvető, vagy csak egyszerűen közönyös. Udvarias. A nézett majd mindig alkalmazkodni próbál a tekintethez, vagyis kötött pályán mozog. Thomas Mann hőse, a törpe Friedemann úr, kifogástalan polgári öltözködésével, méltóságteljes járásával próbálja feledtetni púposságát, amikor azonban az izgalmasan szép alezredesné tekintetében úgy látja viszont magát, amilyen valójában, egyszerre összeomlik, vízbe öli magát.

Van ellenpélda is: a hotelben egy bizarr fiatal pár, a fiú jó fejjel alacsonyabb, mint hórihorgas partnere. Láthatólag nem törődnek vele, összetartoznak, jól érzik magukat, nem rabjai a mások tekintetének. Boldogok.

A mítosz, hiába próbálják dekonstruálni, hiába próbálják egy rég lezárult kor elavult termékének minősíteni, mindig kisiklik a demítizálók kezei közül: tovább éli iszonyúan intenzív életét. Olykor rácsodálkozunk, mint napjainkban, amikor - minden racionális megközelítésre rácáfolva - szép fiatal nők közül szedi áldozatait. Áldott állapotú áldozatok.

Gyíilkol akár a Minotaurusz benn a labirintusban. A labirintus persze nem a knosszoszi maradvány, ahol ma már csak a mértani ábra látszik, hanem magas falak, beláthatatlanság, tévelygés, szorongás, mint az utóbbi hónapokban a H1N1 vírust körülvevő hisztéria. Az egymásra mutogatóknak, az orvosokat, vagy a médiát, vagy a hatóságokat, vagy a pártokat vádló vádlók közül senkinek nem lehet igaza, mert a járvány maga a labirintus, és egyúttal a szörnyeteg, amelyik minden évben megszedi áldozatait.

A járvány éppolyan érthetetlen, mint a firenzei pestis, amelyől Boccaccio ír a Dekameron bevezetőjében; nincs ellenszer, legföljebb az eltávolodás, a magány, nem tudni - Camus ugyanígy diagnosztizál a maga Pestisében -, hogy mikor kezdődik, miért, és hogy mikor és miért ér véget.

Mit jelent a Himnusz? Aki élt a huszadik században, annak biztosan többet, mint Kölcsey szövege és Erkel zenéje. Jelenti az október 23-ákat, mindenekelőtt az ötvenhatost és a nyolcvankilencest, aztán a régi, magyaroknak fontos olimpiákat, bizonyos igazinak és jelentősnek érzett focimeccseket, meg más patetikus pillanatokat. Ha innét nézem, jó volt a választás, mármint hogy a vers születésének napja lett a magyar kultúra emléknapja.

Meghallgatjuk csak, vagy inkább elénekeljük, a szövegre viszont alig figyelünk. Legfeljebb az ugrik ki belőle, hogy van benne Isten és van benne magyar. Pedig érdemes egyszer alaposabban végiggondolni, mert amit Kölcsey Ferenc a Hymnusban megfogalmazott, az bizony aligha felel meg a nyugati civilizáció egyik alappillére, a metanoia sémájának. Mert a bűnt megbánásnak kell követnie, ahhoz, hogy végül bekövetkezhessék a megbocsátás. Kölcsey rögtön a jutalmat kéri honfitársainak: áldást, jókedvet, gazdagságot, védelmet, kíván, ellentételként csak annyit hoz föl, hogy a magyarság már éppen eleget szenvedett. A bűnhődés, elmondja kétszer is, az első és utolsó strófában, már megvolt, jöhet tehát a víg esztendő. A triád középső, nélkülözhetetlen eleme, a megbánás, mintha kimaradt volna.

Az időbeliség is érdekes. Két strófát szentel a Hymnus a dicső múltnak, ennek kétszeresét, négyet a szörnyűbbnél szörnyű keserveknek. Bűneink miatt érdemeltük ki a rengeteg büntetést. De a bú s kétség nem csak a múltat, hanem már a jövendőt is megváltotta. Így volna legalábbis, a költő szerint, igazságos.

Karl Jaspers szerint a szenvedés - éppúgy, mint a félelem, mint a bűn, mint a halál - egyike az emberi létezés határhelyzeteinek, vagyis olyan adottság, amely alapvetően nem áttekinthető számára, s nem is változtatható. De van még egy további határhelyzet: a harc, melyet az ember az egzisztenciáért folytat. Egzisztencián a német filozófus az ember veleszületett lehetőségeinek a maximális kibontakoztatását érti.

Kölcsey magyarja a bújt az üldözött volna? Ha igaz, hogy Magyarország kétszer került a történelem perifériájáról a történelem centrumába, először Moháccsal 1526-ban, másodszor Budapesttel 1956-ban, akkor a kép mégiscsak kiegyensúlyozottabb. Kölcsey siratóéneke az egyik arca, de van, hálistennek egy másik is.

A sztrájk, pontosabban a sztrájkhoz való viszonyunk - első látásra a szolidaritás és az önzés, a saját érdek és a közérdek közti választás kényszere. A humanista vagy emberjogi megközelítés ezek szerint egyértelmű: azokkal illik rokonszenvezni, akik gyengébb pozícióban vannak, és akiknek ez a nehezen kivívott joguk ilymódon ad lehetőséget hátrányos helyzetük korrigálására.

A létező szocializmus persze nem ismeri a sztrákjogot, hiszen ha sztrájkolnának, akkor a dolgozók a saját érdekeik ellen lépnének fel. A kapitalizmusban bezzeg más a helyzet, és a szenvedélyesebb népek, az olaszok, a franciák élnek is bőven a hatalommal való dacolás ezen eszközével. Franciaországban a nagy közlekedési sztrájkok idején a közvélemény szinte egyöntetűen szolidáris a munkát beszüntetőkkel, az okozott kellemetlenségeket, látszólag legalábbis, jól tűrik.

A legkeményebb sztrájk, amelyet megéltem Párizsban az 1995-ös volt,  öt hétig nem lehetett másképp közlekedni, ha ugyan az araszolást közlekedésnek nevezhetjük, mint autóval. A metrósok, buszosok iránti szimpátia mégsem lohadt; a Chatelet térre nagy nehezen összehozott sztrájkellenes tüntetés alig párszáz embert tudott mozgósítani.

Az ábra azonban így - jók a rosszak ellen - túl egyszerű. Már akkor, 95 őszén is feltűnt, hogy a négyszemközti beszélgetésekben sokan más véleményt hangoztattak, mint nyilvánosan. A PC ellen szólni - nem illett. Ma se nagyon illik. Az a kettősség érvényesül itt is, amit Nietzsche a kötött szellem-szabad szellem szembeállítással ír le. Négyszemközt - akkor -elhangozhatott, hogy a munkaadók hatalma ellen sztrájkkal lázadók, a város életét megbénítók hatalmukkal élnek vissza, hogy nem érdekelteket ejtenek túszul, hogy szabadságukban korlátoznak olyanokat, akik nem érdekeltek a konfliktusban. Hogy a szakszervezeti vezetők  olyan klánt alkotnak, amely nem annyira az alig létező tagság, mint inkább a saját érdekeit érvényesíti a kíméletlen konfliktusban.

Húsz évvel a dolgozók jogainak visszaállítása után mi is már itt tartanánk? A magyar közvélemény talán még nem annyira PC, mint a francia vagy az olasz, de jó úton vagyunk - a média mindent megtesz ennek érdekében -, hogy hamarosan eljussunk egy ahhoz hasonlatos felfogáshoz. Aminek persze az lesz a végeredménye, hogy a négyszereplős játékban (politikai hatalom, szakszervezeti klán, dolgozók, utasok-közvélemény) a játszma igazi alanyai, maguk a rosszul fizetett és megalázott dolgozók húzzák a legrövidebbet. 

Széchenyi azt írja a Hitelben, hogy az új nem jó csak azért mert új: jó és rossz is lehet; a régi pedig nem rossz azért, mer régi, hanem jó és rossz is lehet. Érdemes elgondolkodni rajta, ahányszor csak az ősi vitába belebotlunk.

Nietzsche jóval radikálisabban fogalmaz, amikor arról beszél A vidám tudományban, hogy minden újban benne rejlik a gonosz. A szükségszerű gonosz, mondja, amely az elmeszesedett régi megsemmisítéséhez adhat indítást. A Faust prológusában hallunk hasonlót, amikor az Úr elismeri Mefisztó ellenkezésének hasznosságát az emberiség számára.