Egyenlőségi lázban élő korunkban azt hihetnénk - ezt a felfogást erősíti az Európai Unió tolmács-monstruma is -, hogy a nyelvek egyenlők. Pedig korántsem azok. Vannak - ugyanúgy, mint civilizációnk története során mindig is voltak - erőteljesebb és sérülékenyebb, gazdagabb és kevésbé gazdag nyelvek. Uralkodók és eltűnésre ítéltek.
Nietzsche azt állítja, hogy jól fogalmazni csak görögül és franciául lehet. A Varázshegyben Hans Castorp, minthogy saját anyanyelvén nem mer, franciául vall szerelmet Clawdia Chauchat-nak. Thomas Mann máshol is érinti a nvelvválasztás kérdését. A Doktor Faustus történetmondója, a klasszika filológus Zeitblom, idegenkedve fogadja a kisvárosi zseni, Kretchmar angol- és Shakespeare-rajongását, viszont a démonikus Leverkühn az anglofil hatása alá kerül.
Azóta az angol mindenütt tarol. Elképzelni is nehéz, hogy volt kor, amikor a görög, azután a latin dominált, hogy nem csak Tolsztoj hősei beszéltek egymással franciául, hanem hogy a francia nagyon sokáig a diplomácia nyelve is volt. Az orvosi nyelv épp a mi korunkba billen át latinról angolra. Angolul kereskednek a kínaiak, angolul tüntetnek autonómiájukért a tibetiek.
Mi lehet a titka ennek a dominanciának? Ha azt tekintjük, hogy Nagy-Britanniában az évszázadok során minden nép, a skótok, az írek, a velsziek, átvette a hódító nyelvét, akkor azt vélhetnénk: a hatalmi helyzet. De voltak hódítók, akik nyelvileg nem tudták - vagy csak részben tudták - meghódítani a hódoltságokat. A magyarok nem vették át a török nyelvet, és, hozzánk közelebb, nem vették át az oroszt sem. De lehet másként is: a szomszédos éjjel-nappali boltban két eladó oroszul beszél egymással; kérdem, oroszok-e, mire az egyik villogó tekintettel közli, hogy azt már nem, ők grúzok.