Keletjük van megint a (humán) értelmiségieknek. Úgy tűnik, érdemes volt sírnunk-rínunk, hogy a politika nem vesz észre bennünket - most mindkét oldalon erős késztetést éreznek a politikai aktorok az értelmiség csatasorba állítására. Jó példa erre a neves író, Görgey Gábor miniszteri kinevezése. Valójában az a fajta politikai magasfeszültség, mely a választási kampány óta jellemzi a közgondolkodást, nagyrészt épp az értelmiség munkájának hatását jelzi. Hisz az írásművészet bizonyos szempontból nagyon is közel áll a politikai retorikához - főként Magyarországon, ahol az irodalom vagy tágabb értelemben a művészet mindig az esztétikain túli feladatokat is magára vállalt. Nem csoda, ha jó tollú, eleven beszéd- vagy íráskészségű értelmiségieket alkalmazott mind a jelenlegi, mind az előző hatalom saját tábora érzelmi felhangolására. (Annak értékelése, hogy melyik tábor milyen intelligensen, milyen ízlésesen teljesítette ezt a megbízást, érdekes feladata lehetne az idei kampány értelmezésére és értékelésére vállalkozó tanulmányoknak.)

Szávai János könyve a magyar irodalommal a magyar értelmiségi attitűdöt vizsgálva szembesül új könyvében, melynek címe: Írástudók és próféták. Magyar írók a világirodalomban. A kötet esszéi divatos XX. századi magyar szerzőket helyeznek új megvilágításba. Abban persze nincs semmi újdonság, hogy az irodalmat a szabadságról szóló beszédmód keretében tárgyaljuk. Valójában az az újdonság Szávai, a komparatista, a világirodalmon edzett irodalomteoretikus megközelítésében, hogy ráébreszt bennünket, mennyire esetlegesen, történelmileg meghatározott módon alakult ez így. Mintha a magyar nyelv szépségét úgy próbálnánk megértetni, hogy rámutatunk, mennyire elüt nyelvünk logikája a bevett és szokásos nyelvi kliséktől. E megközelítés veszélye, hogy feldicséri a provinciálisat. Szávai azonban a legkevésbé sem hajlamos valamilyen atavisztikus nemzeti elfogultságra. Meggyőződéssel vallja és írásaiban ékesen bizonyítja, hogy a magyar irodalom presztízsét nem az adhatja meg, ha kétségtelenül meglévő sajátságaira úgy tekintünk, mint ami elválasztana bennünket a világirodalom fiktív, de ténylegesen ható áramától.

E programot az Egyetemes könyvtár - magyar könyvtár című programesszé fogalmazza meg. Ez az írás két szempontból is érdekes. Egyrészt jól mutatja Szávai módszerét: együtt olvassa a legkurrensebb nyugati elméletírókat (ebben az esszében például Heideggert, Gadamert, Borgest, George Steinert, Harold Bloomot, Paul Ricoeurt, Frye-t és Arendtet) kelet-európai slágerszerzőkkel (Kunderával és Gomboroviczcal), magyar irodalmárokkal és irodalomtudósokkal (Szabó Dezsővel, Kosztolányival, Esterházyval és Szegedy-Maszák Mihállyal). Már ez a gesztus is termékeny, és nincs benne semmi szentségtörő: kultúránk európaiságát nem bizonyítani, hanem művelni kell.

Másrészt érdekes a tézise. Szávai szerint az irodalom egyetemes kulturális jelentőségre csak akkor tehet szert, ha képes emberi "határhelyzeteket" megjeleníteni. Akkor válhat érdekessé egy darab más nyelvű közönsége számára, ha a külhoni olvasó saját élete megoldatlan dilemmáira tud ráismerni benne. Ehhez viszont a magyar irodalomban döntő lépésnek kell bekövetkeznie: a retorikusnak és a művészinek az elválasztására van szükség. Szávai szerint ennek az átalakulásnak a jelei figyelhetők meg a XX. század általa elemzett szerzőinél, Babits Jónás könyve óta. Az általa jó ízléssel kiszemelt szerzők, Ady, Babits, Füst Milán, Kassák, Márai, Mészöly, Pilinszky ennek az átalakulásnak a jelei miatt érdekesek számára.

Vizsgálódásai tanulságait a kötetzáró három, elméleti igényű esszében foglalja össze. Ezt a kutatási eredményt röviden és tömören a Szabadság és irodalom című záródarabban a következőképp foglalja össze. A magyar irodalom egyik legfontosabb témája a szabadság. Ám a fogalomkezelést alapvetően meghatározta a rabság helyzetéből fakadó intellektuális horizont. Ennek viszont a reflektálatlanság, egyfajta üres retorizáltság lett az eredménye. Gondolatilag kell képessé válnia a magyar írónak, mint közép-európai értelmiséginek is, e fogalom megragadására. Ehhez a következő paradoxon belátására van szükség: a szabadság megragadása nélkül nincs (egyetemes érvényű) kultúra, kultúra nélkül viszont a szabadság üres fogalom. Ugyanez Márai megfogalmazásában: a viszonylagos szabadság, amely nélkül "nincs értelme az emberi életnek ... egyszerre igazság és jó modor, méltányosság és türelmesség, osztozás és nagylelkűség".

(Szávai János: Magyar írók a világirodalomban.
Krónika Nova, Budapest, 2002. Ármegjelölés nélkül)