Boccaccio: Dekameron (Szekeres Szabolcs); A Szentivánéji álom Zsámbékon (Kovács Dezső); Rényi András: Az értelmezés tébolya (Máthé Andrea); Utasi Ágnes: Éltető kapcsolatok (Szalai Erzsébet); Szávai János: A kassai dóm (Marczinka Csaba)
SZÍNHÁZ
A Zsámbéki Romtemplom előtt felállított színpad közepén gúlába rakott, kétkerekű kordék, kasza és kereszt látványa fogadja a nézőt. Ez a colour locale egyszerre szent és profán, egyszerre utal a földi siralomvölgyre és a mennyei paradicsomra. Egyszerűen és mégis érzékletesen jelzi a pestis mindent elsöprő pusztítását és a középkori vándortársulatok komédiáinak a világát.
A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház karneváli játékaként meghirdetett Dekameronja 15 percig tart. Az előadás természetesen hosszabb, szünettel együtt két és fél óra, de a színlapon olvasható műfajmegjelölésnek a felütés felel meg.
Mindig nagy kihívás prózát színpadra alkalmazni. Ebben az esetben sincs ez másképp. Ráadásul Boccaccio Dekameronja különösen nehéz eset, hiszen egy novellagyűjteményből koherens, önálló adaptációt készíteni, mindig nehezebb, mint egy hosszabb lélegzetű elbeszélést színpadképessé tenni. Vidnyánszky Attila rendezése addig él igazán, amíg mesélni nem kezd. Ahogy ez megtörténik, az előadás óhatatlanul lendületét veszti. Ameddig színészei a Dekameron történetének keretét dramatizálják, ameddig a mozdulatszínház eszközeivel nem mesélnek, hanem szigorú koreográfiájú haláltánccal mutatják meg a vég elkerülhetetlenül fenyegető, mindannyiunkra leselkedő közelségét, megteremtve ezzel a mozgás és a szó, illetve a színpad és a nézőtér egységét, addig minden rendben. Később azonban mozaikokra hullik, nehezen követhetővé válik az előadás, amelynek azért, több-kevesebb sikerrel, minden jelenetét megmenti egy-egy jól sikerült alakítás. Holott sok mindenről szól(na) ez az este: a szerelem mindenhatóságába vetett hitről, a közösség megtartó erejéről a gonddal, a bajjal szemben, a hűtlennek tűnő feleségekről, akik titokban reménykednek abban, hogy egyszer talán érdemes lesz állhatatosnak lenniük.
A színészek minden jelenetben más és más szerepet játszanak, mindannyian narrátorok és szereplők is egyben, s bár a karakterek változnak, Trill Zsolt, Varga József és Szűcs Nelli szerepkörei általában ugyanazok maradnak.
Trill Zsolt a szeretni való dévajság és a játékos slemilség változatait fogalmazza újra minden alakításában. Váltásai, az előadás egészébe harmonikusan illeszkedő magánszámai élményszámba mennek. Szakálla, combközépig érő, buggyos nadrágja, éneklő hangja rendkívül szuggesztív.
Varga József az ájtatos vallásosság köpönyege alá bújó, bumfordi kéjenc. Azonban a kivétel ebben az esetben is erősíti a szabályt: A sólyom feláldozása című jelenetben a szerelméért mindenre képes Federigóként megható pillanatokat is szerez.
Szűcs Nelli imponáló magabiztossággal alakít érett, elhanyagolt, a férj kegyeiért ácsingózó asszonyokat és fiatal, naiv lányokat egyaránt. Szőrszálhasogatásnak tűnhet ugyan, de a filológiai pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a firenzei pestisjárvány 1348-ban volt, nem pedig 1384-ben, ahogy az előadás során többször hallhatjuk.
SZEKERES SZABOLCS
Por szállong a rakétasilóban, mikor a hoszszú, öblös betonhodály mélyéről előjön az egyik szereplő, és szaggatottan, zilált artikulációjú szófűzéssel, széttördelt mondatokkal mikrofonba dadogja, mit prezentál az alkalmi együttes. Nem játsszák el a darabot, csak nagyjából a mesterember-jeleneteket, azokat is alaposan átforgatva, felturbózva, s valamennyit, mutatóba, a tündérepizódokból. Paradox módon mégis megszólal a Szentivánéji álom, tükörcserepein harsány, eleven élet csillámlik. Tündérek sincsenek, csak testek, csak tömeg - meg szex, hátul, messze a tér legmélyére helyezett kanapén, vagy fölgerjedt csapatoktól körbefogva, mint Titánia és Tompor vad aktusánál. Tömegek hullámoznak, mikor Théseus (Fábián Gábor) szózatot intéz övéihez, kifelé, a külső térbe. Szónoklata társasági esemény, tömegrendezvényen deklamált szólamok sora, ami hamar belevész az általános zűrzavarba. Titánia (Szabó Emília) sötétbarna, kigombolt, műszőr bundában, alatta fekete fehérneműre vetkezetten ütemesen vonulgat, caplat föl s alá, vezényli arctalan hadait, s felgerjedve hívja az ő szerelmetes szamarát. Az egész hosszúkás, sivár teret igen leleményesen játszatja be Bodó Viktor, láthatólag kézre áll neki a rideg, ipari miliő, amelyben felmutathatja a lecsupaszított érzékek játékát, a testek közti nyers viszonyulások groteszk, világvégi revübe oltott poézisét. Lassan beúszik az előadásaiból jól ismert dzsesszfíling, vad zenei futamok hangzanak föl, tombolások, lelassulások, a dobfelszerelést a rendező működteti, fél lábbal odébb taszigálva az instrumentumot, keresztbe kocsizva a színen, hátrahagyva alkotói névjegyét. Dankó István, az önkormányzati rendelésre elszántan tüsténkedő mesterek elcsigázott és elfuserált rendezője ("Pista, kérem", füttyenti többször az öntudatos Tompor takács, a délceg dali komédiás) komótosan és igen lassan cipel egy méretes asztalt előre, a soros próbák soros jelenetéhez. Nehézkesen, megfontoltan cammog a vaskos bútordarabbal. Akkurátusan akarna játszóhelyet teremteni társainak s tekintélyt szerezni önmagának. Tompa fények törik át a derengő félhomályt, Bodó könnyű kézi reflektorokkal meg apró lángokkal operál, a világítás precízen nyomatékosítja a koszlott miliőt. A búgatóport úgy szórja szét a tömegben széles mozdulatokkal körbecikázó Pukk (Szandtner Anna), mintha rovart irtana vagy fertőtlenítene; később aprócska, pislákoló fényekkel téríti magához a bedrogozott szédülteket. Titánia athéni erdejét jókora lombos faágakat cipelve jelenítik meg a játékosok, folyadékkal töltött gumi óvszerek lógnak az ágakra kötözötten, nedvükből sajtol a dévaj Pukk bódító varázsszert a megtréfálandók szemhéjára. Begördülő kisbuszban asszonykórus dalra fakad, ősz hajú, nyugdíjas nénik éneklik az érzelmes, örökzöld dalocskát a tavasz hatalmáról. Hátrafele tolató autóban orálisan elégítik ki az egyik szereplőt.
Szertelen előadás: szinte szétrobbantja az egymást is kioltó érzelmek zűrzavara, a vérbő, tomboló érzékiség rajza. Bodó a tündérromantikát mindenestül zárójelbe téve hívja elő a jelenetek mélyén rejtező kortársi tartalmakat, testek nyers, érdek vezérelte működését, kötődések fagyos rituáléit. Vaskos, dupla fenekű humor, realitás és abszurd pengeélén billegő, olykor parodisztikus játékstílus élteti a produkciót, amely jótékonyan adagolja a viharzó-burjánzó, esztrádrevübe torkolló, túlcsorduló és elhalkuló jeleneteket.
Keresztes Tamás egy felfuvalkodott, öntudatos ripacs színész pompázatos jellemrajzát adja Tompor takács karót nyelten is délceg, hajlékony figurájában. Peckesen jár, akkurátusan tüsténkedik, gyerekesen toporzékol. Mikor szamárrá átlényegülve Titániához közelít, meredt dákóját sliccből kidugott fél kar és ökölbe szorított kéz mutatja. Vad aktus zajlik aztán, tündértömeg által biztatottan. A durva attak után öszszegörnyed a szamár, kioldalog a színről, elkullog, férfiassága groteszkül lehanyatlik; behúzza fülét, farkát, de dacosan csattog, öntudattal vonul, úgy közelít a kijárathoz. Kivonulása merő fájdalom. Piramusz és Tiszbe áriáit bravúrosan adják elő a színházcsináló mesteremberek. Elfuserált, tenyeres-talpas, népi figurák ők, akik valódi színházat játszanak: mintha csak minden tékozló játék itt nyerne értelmet, a zárójelenetben. Keresztes Piramusza csupa elomló romantika, Hajduk Károly Tiszbéje sárga szoknyás, szőke parókás nőci, inas lábú transzvesztita, árnyalt, halk, mély érzésekkel. Magába fordultan szenved, és látjuk, valóban belehal szerelmese elvesztésébe. Egymásba merülésük: groteszk bravúrária. Felröppen ekkor a színház édes madara, s a legbumfordibb, legcsálébb, legcsöpögősebb, leggiccsesebb hatásvadászat átcsusszan a költészet régiójába, s maga lesz a színházcsinálás metaforája. Bodó és alkotótársai - a Szputnyik Hajózási Társaság, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház s a Zsámbéki Színházi Bázis alkalmi csapata - ebben remekelnek igazán: az ócska, gyermekded gügyögés egyszerre értelmezni kezdi a színház véres valóságát, hatásmechanizmusát, igazi természetét.
KÖNYV
Rényi András
Az értelmezés tébolya
Rényi András második kötetének címét első pillantásra az olvasó ugyanúgy zavarba ejtőnek találja, ahogy ezt a kifejezést a szerző többször is használja az erős mű hatásának a leírására. Az olvasó "zavarba van ejtve" és "találva is van" (371.), mivel egyszerre érti is meg nem is a címet. Érti, mivel átélte már a jó művekkel való találkozáskor feltörő, testi és lelki mélységekig hatoló megrázkódtatást, amelyre aligha találhat szavakat, de amelyek mégis az értelmezés kényszerére feszítik, és ekkor tényleg valamiféle téboly kerít(het)i hatalmába; ugyanakkor nem is érti, mert Rényi Andrásnak sikerül pontosan, logikusan kimondania-leírnia ezt az élményt, vagyis éppen hogy ellene megy/mond a tébolynak, és a széttartó érzékeken felülkerekíti a fókuszáló szellemet. Valóban ebben a tanulmány- és esszékötetben az egyik legizgalmasabb - igaz, háttérként mutatkozó, mégis előtérben húzódó - szál az, amely folytonosan - akár a szerző akarata ellenére is - arra az állandóan villódzó összefonódásra emlékeztet, amely keresi és megtalálja a személyességnek és a tárgyilagosságnak, a lelkesültségnek és a minőségérzéknek, a részletezésnek és az együttlátásnak a szintézisét. Ahogy maga is ezt a hermeneutikai utat követi, az olvasót is odavezeti, hogy "a képpel nézzen, a kép szerint lásson" (18.), hogy a "testi látást magát eseménnyé" (23.), igényes műélvezetté, élményét pedig megoszthatóvá tegye.
A kötet rendezőelve egyszerre szét- és öszszetartó: tematikailag Caravaggio, Rubens és Rembrandt képeinek, Rilke Hattyújának értelmezésétől kezdve az eredetiség, Tolnay, Fülep, a holokausztkiállítás, a Terror Háza, Nagy József, Bozsik Yvette koreográfiáinak és táncművészetén (etc.) át El Kazovszkij Dzsan-panoptikumának interpretációiig (etc.) találunk írásokat, ugyanakkor teoretikusan megvannak azok az összefüggő - az egyes írásokban ismételten, újabb szempontok szerint körüljárt - fogalmak is, amelyekre felfűzve az öt fejezetben - Az erős mű közelében, Az emlék ideje, A banalitás kontúrjai, A kódok és a tánc, Az erotika tériszonya - elrendezett írások egymásra épülnek. Mindemellett érdekesebb a kötet hangolása, az a diszpozíció, ahogyan a különféle témájú írások a szerzői gondolkodás fokozatos feltárulása mentén egymásra, egymáshoz és egymásba hangolódnak.
A kötetben különösen beszédesen szól néhány fogalom arról, ami a szerzőt lényegében vissza-visszatérően foglalkoztatja: ezek - úgy gondolom - a nehézkedés/gravitáció, a testiség/testszerűség és a tér/idő dimenzionáltságánaka műalkotások jelenlétében megmutatkozó módjai. Legyen azpéldául Caravaggio vagy Rubens Sírbatételén a contrapposto, vagy Rembrandt prédikátorképein a hang testszerűségre utaló megjelenítése, Szent Jeromosán a "legszubtilisebb fényreflexek példátlan játékából" (94.) összeálló hangsúlyozott testszerűség; a Kortársunk Rembrandt című írásban a régi és új erős művek - értsd minőség szempontjából is értékelhető alkotások - gravitációs együtt-jelenléte; a holokausztkiállítás vagy a Terror Háza összefüggésében megfogalmazott mérlegelő ítélet nehézkedési és nehézségi pontjai, amelyek finoman utalnak a politikai kultúra (vagy kulturálatlanság) légkörére is; a Kun Béla-emlékmű értelmezése feltárja a tér és idő nehézkedéséből eredő fintorokat, a szobrász és a szobor jelenlétet megcsúfoló nyomait, amelyet a plasztika sokatmondóan jelez annak, aki a "testi látást magát teszi eseménnyé" (23.). A koreográfiák és a táncelőadások eleve adják a testiség és a gravitáció problémájának a feltárását. Amit Rényi András írásai hozzátesznek, az a mindezekben rejlő (test)drámaiság, szexus/szexualitás felmutatás, a test/tér hiány és -telítettség nem csupán esztétikai síkon kibontott kérdései, mint például a Bartók Béla-Bozsik Yvette-Mészáros Márta Csodálatos mandarinjának értelmezésénél.
A nagy és átfogó gondolatívek nem zárják ki azt, hogy ne legyen szó a műalkotások legapróbb részleteiről is. A reveláció erejével hat, ahogy "megvilágító erejű nemtörődömséget" (56.) vesz/vetet észre és értelmez Rubens festményén, Rembrandt Omwal című rézkarcán pedig felfedezteti "A rejtőzködő légyottot" (111.), vagy ahogy ráirányítja a figyelmet arra a - szokásosan mellékkérdésként tekintett - szobrászi gesztusra, amely "a posztamens átértelmezéséből és léptékével való játékból" (240.) következik. Persze Rényi András könyvéből kiderül, hogy ezek és a többi részletek csak látszólag mellékesek, valójában nemcsak hozzáadnak az egészhez, hanem egyenértékűek vele. Mindez az olvasót sem hagyhatja érintetlenül: a legkevesebb, hogy elgondolkodik korábbi beállítódásainak helyénvalóságán és helytállóságán.
Ahogy az olvasó vagy egyre inkább "társműélvező" a szerzővel együtt szemléli a képeket, (meg)látja a szobrokat, dekódolja a táncot, megerősödik benne is állítása, miszerint a művészettörténet bizonyos pontján "a támaszkodás új poétikája" rajzolódik ki, amely "egyszersmind a szubjektum decentralizálásaként jelenik meg" (51.). Ez az alapkimozdulás - amelynek nem csupán művészettörténeti, hanem eszmetörténeti és ontológiai jelentősége is van - jelöli ki azokat a határokat, és főként azt a látásmódot, amely lehetővé teszi, hogy az értelmező a műalkotásokat - tekintet nélkül műfajukra - ennek a kimozdulásnak a mentén is olvassa, és így megtapasztalja saját érintettségét; azt, hogy ő is "találva van"; és hát ez lenne a művekkel való találkozás értelme: látjuk, olvassuk, dekódoljuk saját magunkat, és saját (korunk) kimozdulásait is. Rényi András második kötetének írásait végigolvasva óhatatlanul eszünkbe jut Szent Ágoston metaforája a mozaikpadlóról (De Ordine, I.2.), amelyet - a hiányzó részeket kiegészítve - csak az átfogó tekintet képes meglátni. Az olvasót képes bevonni a művek és a saját nézőpontja mozaikdarabjának a világába - miközben megosztja vele a "megpillantás" és az "elragadtatás" (H. U. von Balthasar) pillanatait is - és hagyja, hogy betölthesse a hiányzó darabokat, vagy továbbépítse az értelmezés mozaikját. Igazi interpretációs játék ez, amely kiegészül azzal, hogy honlapján megtaláljuk azokat a műalkotásokat, amelyek a kötetben szerepelnek. Együtt (kép)olvashatunk, szemlélhetünk, dekódolhatunk, és persze egyetérthetünk, vagy éppen vitatkozhatunk a szerzővel. (Kijárat kiadó)
MÁTHÉ ANDREA
Utasi Ágnes
Éltető kapcsolatok
A kapcsolatok hatása a szubjektív életminőségre
Utasi Ágnes új könyve nagy hiányt pótol a jelenkori magyar tudományos irodalomban. Míg a magyar értelmiség tudósi tevékenységét főként a politikai elit tematizálja, Utasinak van bátorsága ahhoz, hogy autonóm módon önmaga határozza meg vizsgálata tárgyát, ami egyben szorosan kapcsolódik korábbi kutatási témájához, az emberi kapcsolatok természetének a vizsgálatához.
Széles, nemzetközi kitekintést is nyújtó, empirikus kutatásának minden fontos eredményét a recenzens nem tudja itt és most ismertetni, csupán az általa legfontosabbnak tartott összefüggések kiemelésére szorítkozik.
Utasi Ágnes gondolatmenetének legfőbb kiindulópontja és egyben kutatásának legfőbb eredménye, hogy egyfelől a szubjektív elégedettséget és boldogságot nem a vágy teljesülése, nem a megszerzett siker, nem a birtokbavétel adja, hanem a hozzá vezető út, a célért végzett munka és küzdelem. A boldog és elégedett élet ezáltal nem más, mint a cél, a küzdelem újratermelésének a képessége, a folyton változó és megújuló erőfeszítések láncolata. Másfelől a szubjektív boldogságot és elégedettséget dominánsan a pozitív emberi kapcsolatok építése és újjáépítése eredményezheti. A kutatás legfőbb konklúziója, hogy még a fájdalmat okozó, sok küzdelemre kényszerítő kötelékek is több boldogságot, elégedettséget adnak a társadalom tagjai számára, mint az atomizált magány.
Utasi nemzetközi összehasonlító vizsgálatának fontos eredménye, hogy a szubjektív életminőséget tekintve a leginkább enerváltabb, leginkább rosszkedvűek a válaszadók a posztszocialista országokban, az élen Ukrajnával. Az előzőekhez hasonló szubjektív pesszimizmus és enerváltság jellemző a relatíve szegény portugálokra is. Pozitív hangulati beállítottságukkal kiemelkednek a jómódú Svájc, Dánia, Luxemburg és Norvégia lakói, és látszólag kakukktojásként közöttük található Írország is. Az "optimista", pozitív beállítottságú országokra egyértelműen jellemző a gazdasági prosperitás, az emberek közötti bizalom kedvező szintje és az egyenlőtlenségek alacsony mértéke. Az inkább bizakodó érzéseket megfogalmazó országok részben kevesebb történelmi trauma negatív hatását hordozzák, másrészt az ország gazdasági jóléte lehetővé teszi, hogy a többség anyagi biztonságban éljen, és ne alakuljanak ki a szélsőséges egyenlőtlenségek.
A szerző Magyarországra vonatkozó fontos megállapítása ugyanakkor, hogy 2006-ra jelentősen csökkent (2,5 százalék) azok aránya, akik úgy vélik, hogy szomorúságukkal, bánatukkal nem tudnak senkihez sem fordulni. Úgy tűnik, hogy most is megvan a makrotársadalomból, a közösségektől izolálódott népességi tized, hiszen a baráti-társasági kapcsolatok hiányával élők aránya megközelítőleg tíz százalék. A bánatukkal senkihez fordulni nem tudók/nem akarók aránycsökkenése azonban talán mégis arra utal, hogy legalább a nukleáris családon belül nyitottabbá váltak az emberi kapcsolatok. Nagyobb lett a családi körön belül a kényszerű egymásra utaltság, és ez talán fokozta e körön belül az érzelmi nyitottságot. A társasággal nem rendelkező izoláltak háromnegyede a szűk család valamelyik tagjához fordulna szomorúságával. A nukleáris család együtt élő tagjainak bizalmas köre tehát kétségtelenül erős.
A szerző külön is vizsgálta a magyar társadalom boldogtalan ötödének a helyzetét. Azt találta, hogy a hatféle, depressziót mérő skálán legalább öt depressziós tünet az izolált elzárkózók harmadánál jelentkezik, miközben a viszonylag elégedett első három életminőségi csoportban ez az arány csak hat százalék. Az öt depressziós tünet már több kutató szerint kórosnak, betegségnek tekinthető, és ilyen megközelítéssel az integráltak körében mért arány is magas, ám az izoláltaknál mért depressziós tünetek halmozódása az életminőségi csoport jelentős arányánál pszichés károsodásra utal, és indokolja a boldogtalan, elégedetlen életminőséget.
Utasi mondanivalójának fő vonulata új oldalról világítja meg a narcisztikus magatartásminta, a narcisztikus személyiségtípus előtérbe kerülésének a problematikáját - és ez most már a saját gondolatmenetem: a tőke logikája ("agymosó" gépezetei, elsősorban a médiumok közvetítésével) behatol legbelsőbb életvilágunkba - a gazdasági hatékonyság, vagyis a "minimális ráfordítással maximális eredményt" elve érzelmi életünk legfőbb vezérlőjévé válik. Így áll elő a narcisztikus személyiség, aki érzelmi kapcsolataiban folyamatosan méricskél, kalkulál, és állandó érzelmi "többletbevételre" törekszik, mely "többletbevételt" azonban nem "forgatja vissza" az "érzelemtermelésbe", mivel az énje folyamatos megerősítésére használja fel (kell felhasználnia). És (de) ha a narcisztikusok száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, akkor előbb-utóbb elfogy a "befektetnivaló" - mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat "felélik" -, és olyan ember is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégiscsak hajlandó "finanszírozni". Így előáll az a helyzet, hogy a kommunikációk gyakorisága akár még növekedhet is, az egyének mégis végtelenül elmagányosodnak. Ez a helyzet most.
A könyvet melegen ajánlom nemcsak az értelmiségi olvasóknak, de mindenkinek, akit foglalkoztat a világ és Magyarország jelene és jövője. (Új Mandátum)
SZALAI ERZSÉBET
Közelítések Márai Sándorhoz
Szávai János tanulmánygyűjteményének célja Márai prózai életművének (különösen a regényeknek és a naplóknak) alapos elemzése és elhelyezése az irodalmi kánonban.
A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a hazai és a nemzetközi (elsősorban olasz) irodalmi kánon más-más regényeket emel ki a Márai-életműből... Szávai könyve igyekszik áthidalni az ellentmondásokat a különböző kanonizációk között, rávilágítva az irodalmi kontextus és az értékelési szempontok eltéréseire. Ennek ellenére természetesen megkülönbözteti a művészileg jelentős műveket az inkább kereskedelmi és píár szempontokból fontos népszerű regényektől.
Hangvételéből érezhető, hogy "A zendülők"-et vagy az "Egy polgár vallomásai"-t ő is jelentősebb alkotásnak tartja, mint például a "Válás Budán"-t. Mégis ez utóbbit is tárgyilagosan elemzi, hisz - művészi egyenetlenségei ellenére - talán a legnépszerűbb Márai-regény. Igaz, "A zendülők" esetében is - Cocteau hasonló témájú regényéhez vagy Musil "Törless"-éhez képest - sok motívumot nem érez végivittnek és kiérleltnek. Ennek ellenére, a korabeli világirodalom legjobb kamaszregényeinek közelében helyezi el, színvonalát tekintve. S persze szintén kiemelten fontos műnek tartja az "Egy polgár vallomásai"-t. Ez utóbbit - több tekintetben is - a Márai-életmű kulcsának érzi, úgy tartva, hogy az életmű több vonása is elsősorban ezen a regényen keresztül ragadható meg és értelmezhető. Emellett fontosnak érzi a naplókat (különösen a "Föld! föld!..."-et) és különleges jelentőséget tulajdonít a Szindbád-regénynek ("Szindbád hazamegy") is. Igyekszik mind a művészileg értékes, mind pedig az inkább hatástörténeti szempontból jelentős műveket értőn elemezni.
Ugyanakkor a többé-kevésbé "felemásra" sikerült regények közül is részletesen elemez kettőt ("A gyertyák csonkig égnek" és a "Szabadulás"). E két regény - szerinte - nem éri el "A zendülők" és az "Egy polgár vallomásai" színvonalát, de művészileg értékesebb a "Válás Budán"-nál vagy az "Eszter hagyatéká"-nál. De e két regényt sem kezeli azonos szinten: "A gyertyák csonkig égnek"-et a legjobbnak tartott regények (pl. "Egy polgár vallomásai") közelébe helyezi - bár van vele kapcsolatban néhány fenntartása - és megformálásában is érdekesnek tartja. A "Szabadulás"-tinkább témája és női főhőse miatt érzi érdekesnek, de a mű szerkezeti megoldásait kevéssé méltányolja. Számomra egyébként sem egészen világos, hogy "A gyertyák csonkig égnek"-et miért tartja egyenetlenebbnek "A zendülők"-nél például. Már csupán azért is, mert a Márai-elemzők közül többen éppen az előbbit tartják az egyik legjobb Márai-regénynek. "A gyertyák csonkig égnek" és a "Szabadulás" talán azért is kerülhet egymás mellé, mert írójuk mindkettőben valahol a fasizmus előretörésére és az újabb világháborúra keres magyarázatot. Az előbbiben a történelmi jelenségek csupán közvetve, utalásszerűen jelennek meg, míg az utóbbi regény közvetlenül próbál foglalkozni a megtörtént tragikus eseményekkel. Talán épp ezért válik a "Szabadulás" néhol direktté és tételszerűvé... Míg "A gyertyák csonkig égnek" esetében az alapszituáció és a történet teljesen magánéleti-lélektani jellege biztosítja a megfelelő distanciát a "nagy történelmi" eseményektől. Ez a magánéleti jelleg Szávai szerint azt is lehetővé teheti a jövőben, hogy "A gyertyák csonkig égnek" is kerülhet majd olyan kitüntetett helyzetbe a nemzetközi - különösen az olasz és német - Márai-recepcióban, mint az "Eszter hagyatéka" vagy a "Válás Budán". Viszont a még jelentősebbnek tartott az "Egy polgár vallomásai"-nak és különösen a "Szindbád hazamegy"-nek egyelőre - "túl erős" magyar kontextusaik miatt - nem jósol jelentősebb nemzetközi sikert... "A zendülők" is inkább csak francia nyelvterületen kelthetne figyelmet, de épp Márai francia recepciója egyelőre még az ismertebb regények esetében is lépéshátrányban van a német és olasz könyvpiachoz képest.
De Szávait alapvetően mindvégig inkább az életmű teljességének elhelyezése, a majdani végső értékelés izgatja, nem a jelenlegi hazai és nemzetközi recepció. Nem véletlenül kap hangsúlyt a kortárs nagyokkal (Krúdy, Kosztolányi) és a későbbi nemzetközileg jegyzett írókkal (Esterházy, Kertész) való összevetés. De - ha nem is részletesebben elemezve - megjelenik a Babits és Konrád György életművével, illetve egyes műveivel való összevetés is. Különösen az emlékezés jellege és technikái izgatják Esterházy Péter "Harmonia Caelestis"-ében (és a "Javított kiadás"-ban) meg a Márai-regényekben. S hasonló szempontok alapján veti össze Kertész Imre naplójegyzeteit ("Valaki más") Levinas történelmi esszéjével és a Márai-naplókkal a "Szabadság és irodalom" című tanulmányban. Itt persze - az emlékezésen túl - a történelmi múlt (diktatúra) és az adott jelen (demokratizálódási kísérlet) megkülönböztetésének technikáit is vizsgálja.
A kötet utolsó három tanulmánya - a korábbi részleges kitekintések után - már túllép a szűken vett Márai-kontextuson és a Márai-életmű kapcsán fölvetődő filozófiai és irodalmi problémákat már általánosabb kontextusban vizsgálja. E tanulmányokban - különösen az "Irodalom, fikció, autofikció" c. opuszban - már nagyobb hangsúlyt kapnak a - Szávai franciás irányultságából is adódó - francia irodalomtörténeti és irodalom elméleti párhuzamok, utalások. Bár az is igaz, hogy - Cocteau "Vásott kölykök"-je kapcsán - a francia irodalmi kontextus egyszer már korábban is nagy jelentőséget kapott "A zendülők"-et elemző "Vásott kölykök és egy kisebbrangú próféta" c. tanulmányban. Néhol persze a többi írásban is föltűnnek francia párhuzamok, de ott általában a magyar vagy a német, osztrák és esetenként az angol utalások, párhuzamok háttérbeszorítják őket.
A fentiek alapján megállapítható, hogy Szávai tanulmánykötete - egyes vitatható megállapításai ellenére - elősegíti Márai Sándor életművének felfedezését és irodalomtörténeti jelentőségének tisztázását. Mindenképp remélhető, hogy a szerző a későbbiekben még folytatja ezirányú kutatásait... S talán e kötet egy jövendő Márai-monográfia kiindulópontja is lesz. (Pesti Kalligram)
MARCZINKA CSABA
|
|