Szávai János honlapjahonlapja

Csehov egyik legszebb elbeszélésében, A kutyás hölgy címűben, a nőcsábász Gurov váratlanul beleszeret nyári jaltai hódításába, Annába. Már tél van, amikor hirtelen fogja magát, és elutazik Sz. városkába, ahol Anna él. Gurov tart a férjtől, nem mer a Diederitz-házban jelentkezni; elmegy viszont este a színházba, ahol viszont is látja Annát. A novella csak egészen röviden tér ki arra, hogy mit adnak aznap este: A gésák megy az orosz kisvárosban.

A novella 1899-ben íródott, feltételezhetjük, hogy akkor is játszódik. 1899-ben játszódik Kosztolányi Dezső Pacsirtája is, amelynek hatodik fejezetében Vajkayék a Gésák sárszegi előadását nézik végig. Kosztolányi a színlapot is közli: az énekes játékot írta Oven Hall, zenéjét szerzette Sidney Jones.

A globalizáció különös esete. A híres angol operett (1896-ban született) Csehovnál is, Kosztolányinál is lszolgál: A kutyás hölgyben a magát erkölcstelennek tartó Anna szituációját jelölheti, a Pacsirtában a kisváros kulturájának értéktelenségét. A gésák bemutatója itt nagyszabású társadalmi esemény, a könnyű műfaj diadala.

Ha a zene felől nézzük, akkor Kosztolányi majd a tizedik fejezetben billenti helyre a dolgokat: Vajkayné, kihasználva Pacsirta távollétét, leül a zongorához, s amit már évtizedeket óta nem tett, Beethovent próbál zongorázni. Belejön elég hamar: az első szonátát játssza, vagyis az opus 2. No1. számozású f-moll szonátát.

Lehet létezni  mintakép nélkül? Lehet személyiséget formázni, ha nincsen olyan példakép, aki -ha csak részben is – modellként szolgálhat?

Az autoritás elleni rohamok (az egalitarizmus jegyében) e tekintetben meghozták eredményüket. Hannah Arendt már az ötvenes évek elején leírta, hogy a tekintélyek folyamatos rombolása keserves következményekkel fog járni. Sajnos, igaza lett.

Különös a magyar nyelv hajlékonysága. Jelentés, bejelentés, feljelentés. Az elsőről ma megint sok szó esik: mintha a múlt rendszer szereplői közül a jelentésírók lettek volna a legfontosabbak. És a jelentésolvasók?

A jelentés jelentése ezzel (vagy inkább ezekkel) terhes? De mi a helyzet a feljelentőkkel? Illés Endre annak idején azt állította (egy darabjának csinált hírverést), hogy a megszállt országok közül Magyarország vitte el a pálmát a feljelentések mennyiségét illetően. Igaz volna ez? Gondolom, megállapíthatatlan a sorrend, a fejlett Nyugat sem tétlenkedett abban az időben. Az akkor tizennégy éves Lustiger egyik szomszédjuk jelentő buzgóságának hála veszítette el az anyját: feljelentés (vagy bejelentés), és máris viszik Auschwitzba.

A Pallas nagylexikon feljelentés címszava még egészen másképpen látja a szó jelentését, mint a kései utódok, aki feljelent, az rács mögé juttatja a bűnöst, akinek természetszerűleg ott a helye. Vagyis, 1911-ben, kifejezetten jót cselekszik. Bár talán a mai feljelentők is abban a hiszemben vannak, hogy bűnök és bűnösök ellen cselekednek.

Pilátusnak nagyon nem akaródzott Jézus elítélnie; János evangéliuma szerint (a többi evangélium szűkszavú e tekintetben) háromszor-négyszer is próbálja visszautasítani a halálbüntetést követelőket. Csak akkor enged végül, amikor a vádlók azzal fenyegetik meg, hogy följelentik a császárnál. Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak.”

A fordulat éve, 1990 óta, nálunk is dívik ez a fajta szemlélet. Megvolt persze előtte is, Moszkvába járt panaszkodni és jelenteni, aki tehette. De 90 óta más a tét: az az érdekes szokás alakult ki, hogy aki a demokratikus játékban – a választásokon – alulmaradt, az terepet vált, és másutt – eleinte csak a médiában, utóbb különféle intézményeknél jelenti föl a kormányzással megbízott győzteseket.

Ilyenkor a nemzeti szolidaritásnál erősebb az eszmei szolidaritás. Mégis Marxnak, a Kommunista kiáltványnak volna igaza, amikor azt sulykolja, hogy a munkásoknak nincs hazájuk?

A tömeg rendkívül befolyásolható, könnyelmű, kritikátlan, a valószínütlenség ismeretlen számára. Képekben gondolkodik, melyek asszociatív úton keletkeznek. A tömeg érzelmei nagyon egyszerűek és szertelenek.

Mivel a tömeg maga is a szélsőségek felé hajlik, így csak szélsőséges ingerekkel lehet felizgatni. Aki a tömegre akar hatni, nyugodtan félreteheti logikus érveit, erőteljes képeket kell festenie, túloznia kell és mindig ugyanazt hajtogatnia.

Freud írja ezeket az 1921-es Tömegpszichológiában. Nagycsütörtök van, vagyis rögtön a Krisztus vagy Barrabás dilemma jut eszébe az olvasónak. A tömeg, mondja Freud (Gustave Le Bonra hivatkozva)  visszalépés a civilizációban a barbárság felé, a személyiség elgyengülése, az etikai normák pillanatnyi felfüggesztése.

Vagyis Barrabás választása Krisztus helyett. De van ennek a freudi eszmefuttatásnak egy másik olvasata is.  A tömeg, a befolyásolható sokaság ,egyúttal választópolgár is. A modern mediális demokrácia nem zárja ki a  szélsőséges ingerek célszerű használatát.  Félretoható a logika, jöhetnek a túlzások, megismételve akár százszor és ezerszer. A demokrácia nem sérül.

Jung (Válasz Jób könyvére) éppoly szenvedélyesen küszködik Jób történetével, ahogyan Kierkegaard az Ábrahám-Izsák  históriával a Félelem és rettegésben.  Ami elviselhetetlen, az egyikben is, a másikban is, az az etika felfüggesztése. Az igazságtalanság, amelynek forrása épp az, akitől az igazságosságot reméljük és várjuk. Nincs más hátra, dimenziót, világot kell váltanunk.

Jób ráadásul fogadás tárgya az Úr és a Sátán között. Különös szituáció, Goethe fel is használja a Faustban, ott Mefisztó szemtelenkedik az Úrral. Pascal, nem hiába matematikus, ügyesen átforgatja a fogadás-témát; minthogy nem lehet bizonyítani Isten létét, sem pedig nem-létét, fogadnunk lehet csak – az egyikre vagy a másikra, s jobban járunk, ha Isten-létére fogadunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt -  költői aforizma, amelyik ugyanarról a tőről fakad, mint a mester (túl) sokat idézett sora, a Vétkesek közt cinkos, aki néma.

A magyar irodalom szereti az esztétikait etikaivá nemesíteni. Romlasz magyar nép, romladozol hazám, ez Kölcseytől való, 1821-ben írta. Berzsenyi valamivel előbb, hogy minden ország támasza, talpköve/ A tiszta erkölcs, melly ha megvész:/ Róma ledűl, s rabigába görbed. Van ennek egy optimistább változata is: Nem sokaság, hanem/ Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

És még egy aforizma, ezúttal nem vers, hanem egy regényből kiragadott mondat: Ennek a társadalomnak nincs erkölcsi kivető ereje. Márai Szabadulásának egyik szereplője magyarázza ezzel, hogy miért hagyja el az országot (1943-ban vagy 44-ben.)

A toulouse-i gyilkos, Mohamed Merah, mindegyik gyilkosságát képre vette. A hasán volt a kamera, beindította, amikor lőtt, a hét gyilkosság filmjét összevágta, zenét és Korán-szöveget vágott alá, így postázta (ő maga vagy egy cinkosa) a pendrive-ot az Al-dzsahira televízió párizsi központjának.

Vagyis a francia-algériai fiatalember nem csak a nyolcadik parancsolatot (ne ölj!) szegte meg, hanem a hatodikat is, a szobor- és képtilalom parancsolatát is. A gyilkosságok maguk – három feltehetőleg arab származású francia katona, egy rabbi és egy zsidó iskola három kisdiákjának megölése – nem elégítették ki, látni és láttatni is kívánta brutális tetteit.

Az iszlám, melyet belekevert a históriába, maga is a képtilalom mellett van, akárcsak a másik alapvallás, a zsidó. A kereszténység jóval megengedőbb, bár bizánci korszakában voltak hosszabb periódusok, amikor szintén a tilalom álláspontjára helyezkedett. Ugyanakkor mind a három nagy világvallás a Szó – vagyis a Könyv – vallása. Amennyire gyanús, s ennek következtében így vagy úgy tiltott a kép, annyira fontos a Szó, a Logosz, amely a jánosi evangéliumban magával az Istennel azonos.

Merah persze nem így gondolkozott. Bátyja büszke Mohamed tetteire, apja perelni fogja a francia államot, egy rouen-i gimnáziumi tanárnő pedig osztályában egy perces néma megemlékezést kért az áldozat emlékére. Az áldozat, akiről megemlékezett, azonban nem valamelyik gyerek a három közül, nem is a rabbi, nem is a katonák, hanem a boldogan gyilkoló, képimádó Merah.

Talán tudtak valamit azok, akik a képtilalmat elgondolták? Hogy az erkölcs, így a tízparancsolat gyakorlata nem több mint vékony máz, mely épp csak eltakarja a barbárságot?

És hogy a Szó ellene szól a barbárságnak, míg a Kép inkább rongálja azt a kevés mázat?

A totalitárius rendszerben, amint Roland Barthes-tól tudjuk, a személyeket minősítő közbeszéd: már ítélet. Tett, ahogyan Faust logosz-fordítása (az egyik a négy közül) találóan mondja. Akit a közbeszéd, egyszóval a hatalom, kipécézett, annak vége volt. Megbélyegzettség, eltiltás, szilencium, börtön, ahogyan éppen adódott.

A modern demokráciában elvileg ezerszer jobb a helyzet. A logosz itt már, Goethénél maradva, nem több, mint szó. Vagyis könnyű súlyú, szapora, jelentéktelen. A diskurzus mégis, az esetek nagy többségében, taszító és kellemetlen. A technika fejlődése, ami nem csak a televíziót és az internetet jelenti, hanem azon a humán trükkök százait is, amelyeket az úgy nevezett választási szakértők dolgoznak ki, még inkább előhozta azt a taktikát, amely az ellenfél pocskondiázására épít mindent, s azután ezt a pocskondiázást megfejeli egy új aranykor ígéretével. Hamarosan, nemsokára, hónapokon belül minden jóra fordul, addig tartsatok ki, ha beledöglötök is.

A politikai diskurzusnak nagy a felelőssége, ugyanis nem mindegy, hogy a közönségnek mely érzéseire és tulajdonságaira appellál.  Hogy szembe száll-e azzal az etikai dimenzióval, amelyet az iskola és a család volna hivatott megtanítani a gyermeknek, hogy féltékenységre, bosszúvágyra, önismeret helyett bűnbakképzésre  szólít-e vagy sem.  A közvetlen hasznot tekinti-e csak, vagy hajlandó legalább a középtávot – a saját érdekében is - számításba venni.

Negyvennyolc óra a megszokott rutin, a hírek, a pletykák, a rémhírek, az ijedelmet kelteni kívánó, folyton ismétlődő üres közhelyek nélkül. Közben emberek,  az állandóak és újak; megszámoltam, közel húsz ember, akikkel beszélgetek, olykor viccelődöm, de azt is úgy, hogy csakis lényeges dolgokról esik szó.

Márai többször is idézi 1950-es naplójában Paul Valérynak Leonardo da Vincit jellemezni kívánó megjegyzését: ahol szakadékot látott, mármint Leonardo, oda mindjárt hidat képzelt. Vagyis Valéry a kreatív ember, a művész portréját vázolja föl 1894-es esszéjében, amely a Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe címet viseli.

A szakadék (abîme) konnotációja egyértelműen negatív, Leonardo gesztusa tehát a veszély túlhaladására, legyőzésére irányuló gesztus, egy olyan művészé, aki tudja magáról: van benne annyi erő, hogy képes lesz ártalmatlanítani a lába előtt megnyíló mélységet.