Szávai János honlapjahonlapja

A mai fiatal költészettel kapcsolatban gyakran emlegetett új komolyság lelőhelyeinek nézett utána Szántó Domingo. Hármat is talált Pilinszkynél, ebből az egyik Kondor Bélára, egy másik Ferenczy Bénire vonatkozik.

De mi az ellentettje az új komolyságnak? A régi komolyság? Vagy a komolytalanság? Vladimir Jankélévitch az iróniával állítja párba a komolyságot, mondván, hogy vannak erősen ironikus és kevésbé ironikus korszakok, hogy “az ironikusok nemzedékei váltakoznak  a túlzott komolyság nemzedékeivel.” Jankélévitch irónia könyve 1964-es, Pilinszky szövegei 1959-ből és 1960-ból valók. Még egy mondat  a filozófustól: “A komolyság az a háttér, amely előtt kirajzolódhat a nevetséges és a tragikus, hogy azután ez utóbbiak kontrasztként felerősítsék és kidomborítsák magát a komolyt.”

Az irány, nyilvánvaló már több mint ezer év óta, vonulás Keletről mindig csak Nyugat felé. Már ami a tömegek vándorlását illeti. Van, igaz, egy másik típusú migráció is, Északról Dél felé: a germán hadak Rómában 455-ben, aztán 476-ban, azután hozzánk közelebb, a nagy németek, Goethétől kés Thomas Mannig, minél több ideig a napfényesnek látott Itáliában.

Nyugati irányban fejlődnek és gazdagodnak értékben a nagy európai városok. Szűcs Jenő már évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta, pontosabban, aligha lehetne, mi a különbség Európa három történelmi régiója között.

Honnét akkor az ismét fel-felbukkanó Kelet-nosztalgiák? Ady vagy Móricz naiv illúziói még talán megérthetőek, de a totalitárius szörnyűség közel nyolc évtizede után tekinthet még reménnyel egy ép elme a Kelet csodái felé? Maga Oroszország is alighanem egy keleti csapás, a mongol megszállás, áldozata;

Van újrakezdés? vagy csak a naptár erőlteti ezt a régi sémát? Lévinas, mindenesetre, meg van győződve arról, hogy az újrakezdés lehetséges. Sőt, hogy nélkülözhetetlen, hogy nélküle nem élet az élet.

Mert másként tetteink tömege olyan súllyal nehezedne ránk, amit lehetetlen (volna) elviselni. A judaizmus nagy találmánya, mondja a filozófus, a megbánás-megbocsátás-újrakezdés séma, amelyet a kereszténység azután az eucharisztiával liturgiájának centrumába helyezett. Emmanuel Lévinas mindössze huszonnyolc éves, amikor ezt a gondolatmenetét megfogalmazza.

Bevonja azután ebbe a gondolatmenetbe a liberalizmust is, mondván, hogy az ész, a felvilágosult ész is képes arra, hogy beismerje tévedését, visszakozzon, s egy más kiindulópontról kezdje majd újra. Camus-nél is megszólal ez a gondolat, méghozzá a magyar forradalomról írott egyik szövegében. A szovjet diktatúra természetét veti itt össze, valamelyik bírálójának felelve, a nyugati demokráciák természetével. Az utóbbi is sok aljasságra képes, akárcsak a szovjet, de mégis van a kettő között, így Camus, egy alapvető különbség. A liberális demokrácia ugyanis képes, adott esetben, korrigálni önmagát, a diktatórikus rendszer viszont erre képtelen. Ha erősebbnek is látszik, valójában - éppen e merevség miatt - jóval törékenyebb.

Hová tűnt el Bartók? Miért tűnhetett el a kollektív tudatból, amikor épp olyan rettentő szükségünk volna egy nemzeti ikonra? Vagyis olyan valakire, akit a többség respektál? Ezek persze álkérdések, amelyekre nagyon is jól tudjuk a feleletet.

József Attila - teljesen természetesen, vagy pedig mert imponálni akar neki - egy Bartók-koncertre invitálja Kozmucza Flórát, közben azzal büszkélkedvén, hogy  tud rá jegyet szerezni. Illyés, egy régi naplójegyzetében, arról emlékezik, hogy a Vigadóban, egy Bartók-koncert után futott össze József Attilával, akivel akkoriban éppen nem voltak beszélő viszonyban. Vagyis hogy tudták pontosan: ki kicsoda.

Naplójában Kertész beszámol egy 2001-es Boulez-Bartók koncertről, pontosabban a maga reakcióiról. A koncert folyamán lassan teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Bartók mindmáig nem vert gyökeret a magyar kultúrában. De az ilyesmi, vagyis Bartók gyökértelensége, hogy a fenébe válhat nyilvánvalóvá egy zenekari hangversenyen? A hirtelen állításra azután gyors teória épül. Magyar gyökerekből táplálkozik, és Magyarországon idegen maradt. Azután később: csak azt akarom mondani, hogy földönfutó itt mindenki, aki korszerű nyelven korszerű igazságokat árul.

Márai is megpróbálkozik ezzel a Bartókba kapaszkodással; nála (ugyancsak naplófeljegyzésben) a magyar zeneszerző amerikai sikertelensége és halála utáni diadalútja az a modell, amely - reménye szerint -  őt magát, az emigráns írót is megilleti majd valamikor.

Csakhogy Bartók éppenséggel nem volt sikertelen.

Gyerekek márpedig nincsenek. Vagy ha vannak, akkor csak fogyasztói célrétegként léteznek. A dübörgő szekuralizáció máshová helyezte a modern (és posztmodern) ember életének középpontját.  Az élet célja eszerint: szabadságunk kivívása és az önmegvalósítás. Az önmegvalósító számára pedig a gyerek legtöbbnyire csak nyűg és akadály.

Holott a közbeszédet uraló - többnyire tehetségtelen - közgazdák (vagy a gazdasági tolvajnyelvet átvevő politikusok és publicisták) fárasztóan sulykolt téziseinek logikája szerint is máshogy kéne lennie. Mert amit kategorikus imperativusként tálalnak, az csak rövid távon működhet, középtávon már semmiképpen. A gazdaság működéséhez is feltétel, hogy a generációk létszámban kiegyensúlyozzák egymást.

De ennél lényegesebb, amit az evangélium fogalmaz meg a gyermek hivatásáról. Téged pedig gyermek,/ Magasságbeli prófétájának fognak hívni,/ mert az Úr színe előtt fogsz járni,/ hogy előkészítsd az ő útját/ és népét az üdvösség ismeretére tanítsd. Arról a kisdedről van szó, de érthetjük, ahogy Dosztojevszkij is értette, valamennyi kicsire.

A kultúra továbbadásának elsődleges csatornája a család - deklarálja T.S Eliot, miközben a kultúra meghatározásával próbálkozik. Azután még hozzáteszi: midőn a családi élet nem tud eleget tenni kötelességének, számíthatunk arra, hogy kultúránk elkorcsosul.  Itt tartanánk? Eliot szövege 1945-ben íródott, azóta sok minden történt ezen a területen. Izgalmas Eliotnak a családról adott meghatározása; eszerint a család jóval több, mint a reklámokon láthatókét szülő és az egy vagy két gyermek, a család több generáció. A családról szólva, jómagam arra a kötelékre gondolok, amely hosszabb időt fog át: kegyeletet a holtak iránt, bármily ismeretlenek, és gondoskodást a meg nem születettek iránt, bármily távoliak. Heidegger 1946-ban szinte ugyanezt fogalmazza meg Rilkéről tartott előadásában. Csupán a szív láthatatlan bensőségében jut az ember azoknak a dolgoknak a közelébe, amelyeket szeretni kell: az ősök, a holtak, a gyermekkor és az utódok közelébe.

De vajon létezik még ma, a 21. század elején, az a struktúra, az az atommag, amelyet családnak neveztek? A szappanopera, amely feltehetőleg inkább  alakítja, mintsem tükrözi a társadalmi viszonyokat, egy gyökeresen más családmodellt sugall sok tíz- vagy akár százmillió nézőjének. A The Young and the restless például, amely 1973 óta heti öt alkalommal tekinthető meg, s amely eszerint kilencezerhétszázharmincharmadik epizódjánál tart, a szeretetteljes szétválások és összekapcsolódások bonyolult hálózata. Olyan mint egy táncrend, párok jönnek össze, azután válnak szét, előbb-utóbb minden férfiszereplő kapcsolatba kerül valamennyi nőszereplővel. Minden civilizáltan zajlik, akár a táncparketten, szeretetben soha sincsen hiány, mindenki elégedett, sőt, boldog, itt nincsen sem Philemon és Baucis, sem Trisztán és Izolda, sem Rómeó és Júlia. De mi lesz a gyerekekkel?

Hé paraszt, melyik út megyen itt Budára?/ Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra; De Toldinak a szó szívébe nyilallik. Később a bátyja is leparasztozza: a vérig sértett Toldi pedig dühében a malomkövet vágja, egyiküket meg is ölve, György szolgái közé.

A sértő szónak, a megbélyegző szitokszónak Aranynál ugyanolyan szerep jut, mint Freud Tömegpszichológiájában a többi manipulatív eszköznek: a cél egy jól körülhatárolt ellenségkép terjesztése, s ezáltal a saját tábor tagjainál mindennemű kritikai gondolkodás felfüggesztése. A homogén tömeg itt egyrészt a nádor hada, másrészt Toldi György kísérete: Miklós hiába imponál Laczfi katonáinak, hiába hívja egyikük (Bajtárs! mért nem jősz csatára?), a megnevezésbe foglalt ítélet ezt lehetetlenné tesz. Másik szánva mondja: “Szép öcsém, be nagy kár,/ Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.

A megnevezés, a rámutatás gyilkos erejű. Hasonlíthatatlanul eredményes eszköz a tömeg egységének megteremtéséhez. Elemzésében Freud más eszközöket helyez előtérbe, mint amelyek megteremtik a - szemében - legtökéletesebb tömegmodelleket, a hadsereget és az egyházat, de a nyelvi játék - úgy vélem - minden más eszköznél hatékonyabban képes működni. A totalitárius rendszerekben, amint Roland Barthes előhozza Az írás nullfokában, a szó rögtön tetté, pontosabban ítéletté, s hozzátehetjük: sokszor halálos ítéletté válik. A hitlerizmus számára a zsidó, a bolsevizmusnak a burzsuj, a reakciós, vagy ennek Kádár-kori változata az ellenforradalmár, kivetendő, kiiktatandó a szép új rendből.

A nyolcvanas évek közepén Király István próbálta kategorizálni, nyelvi eszközökkel, a vele (és velük) nem egyetértőket:  volt ellenfél, ellenzék, de azért ellenség is, vagyis különböző megítélés, vagy akár ítélet illette a három kategória egyikébe besoroltakat. A kilencvenes fordulat után sem szűnik persze a szemantikai háború, még ha azóta nem akasztófa, de talán még börtön sem fenyegeti a megbélyegző kifejezéssel megjelölteket. Röpködnek innen is, onnan is a mérgezett nyilak, a komcsi, vagy újabban balliberális ugyanúgy az ellenfél (vagy ellenség?) szellemi megsemmisítését célozza, mint a másik oldalról a (Kominterntől átvett) fasiszta, vagy a minden másnál hatékonyabb antiszemita.

Mindig mosollyal kezdd napot. A mosoly azé lesz, akivel először találkozol. Soeur Emmanuel szavai ezek,  az élete jó részét Kairó szeméttelepre épült nyomornegyedében eltöltött francia apácáé, aki kilencven éves kora körül lett a televíziók állandó vendége, s maradt is közel száz éves korában bekövetkezett haláláig. Mindig - legalább is a kamerák előtt - jókedvű, sőt derűs, de ugyanakkor józan és okos. A mosolyod az, mondta, amivel meg tudod változtatni a világot.

Ez a mosoly persze (Dante is beszél róla) nem a keep smiling mozgalmának a mosolya. Nem is a nevetés egyik válfaja; a nevetés ugyanis többnyire ítélet, egy cselekedet, egy gesztus, egy teljesítmény, egy ember megítélése, vagyis pillanatnyi hierarchikus pozíció kialakítása, melyben a nevető kerekedik fölül. Mosolyogni csak az tud, aki - ha csak a mosoly pillanatában is - elrendezte dolgait önmagával, s így a világgal is. Aki úgy tud adni, hogy nem kér cserébe semmit.

Csak a kisgyerekek, ahogyan Dosztojevszkij írta? Talán mégsem. De van felejthetetlenebb, mint a másfél éves Zsófi mosolya? Véletlenül akadunk össze az utcán, V. tolja a babakocsit, a kicsi meglát bennünket, meglepődik, aztán elmosolyodik és nevet, nevet boldogan, csengően, megállíthatatlanul.

Vagy ahogyan a költő, egyik (két soros) Egysoros versében mondja:

Isten rajtad: végtelen könny;

Isten benned: végtelen mosoly.

Interjú a volt bankvezérrel, aki előbb hosszan dicséri önmagát, aztán kijelenti: büszke rá, hogy baloldali s hogy mindig is az volt. Annak a banknak volt a főnöke, amelyik a legtöbb balekot gyűjtötte be a svájci frankos hitel délibábjával. Baloldalinak mondja magát hírhedetté vált naplójában a hajdani kisgazda-kommunista entellektüel-politikus, Ortutay Gyula is. Annyit azért bevall az utókornak, hogy a Mercedesről, sofőrrel persze, képtelen volt lemondani, másrészt hogy külön titkárt tartott arra a célra, hogy kurvában sohasem szenvedjen hiányt. Ha pusztán a hatalmi ambíciókat nézzük, akkor még világosabb a kép. François Mitterrand, aki a Pétain-i időkben nagyon is a jobb jobbfelén talált magának helyet, s még az ötvenes években is a középtől némileg jobbra érezte jól magát, egy adott pillanatban, amikor meglátta, hogy a térség baloldalán nincsen győzelemre képes politikus, hirtelen átigazolt a balra. Jöttek is a diadalok.

Mi ebben, az egyikben is, a másikban is, a baloldaliság? Igazából semmi, vagy legfeljebb a hatalmi terepen való helyezkedés, vagyis annak belátása, hogy a térség azon felén uralkodóktól várhatja a legtöbbet. Ismerünk persze olyanokat, akik - ugyancsak sikerrel - a fordított utat, a balról jobbrát járták végig. Mintha sohasem értékrendről, hanem kizárólag és pőrén mindig csak a hatalomról volna szó.

A szövegek persze még megvannak, összefoglalható alig pár szóban, vagy talán inkább jelszóban, hogy mit akar az egyik, s mit akar a másik. De nem volna jobb a Fradi-MTK típusú cezúrák helyett másképpen föltenni a kérdéséket? És nem két mércével mérni, aszerint hogy a mi térfelünkön, vagy az ellenfél térfelén tanyázik-e, akiről éppen véleményt próbálunk alkotni? És nem nézni el a vétkes vétkét, ha éppen a mi csapatunkban játszik?

Máshol volna az igazi cezúra. Berzsenyi aktuális volt mindig, aktuális bizony ma is. Minden ország támasza s talpköve/ a tiszta erkölcs, mely ha elvész/ Róma eldűl s rabigába görbed.

A közbeszédben megint tombol az önsajnálat, ezúttal a nemzeti. Üldöznek bennünket, összeesküsznek ellenünk. Jaj, Uram, engem bántanak/ Hideg nyállal kenik a homlokom is/És bizonyos tekintetben rúgnak hátulról, ahogyan Karinthy - Füst  Milánt dobva itt áldozatul - oly zseniálisan kimondja. Az individuális persze mit sem különbözik a közösségitől.

Zrinyit nem a vadkan, hanem egy császári bérenc vadász ölte meg, az ötvennégyes vébét nem azért veszítettük el, mert a németek akkor egyszer jobbak voltak, hanem mert Sebes áttette Czibort a jobb szélre és helyére a falábú Tóth Mihályt hozta be; más verzió szerint, mert a meccs előtti estére kihozták a játékosok nőit - esetleg a feleségeit - és a kiéhezett focisták éjjel halálra fárasztották magukat. Megszívta Görgey is, mert hogy ésszel próbálta  megoldani a rettentő orosz túlerő miatt megoldhatatlan helyzetet 1849 augusztusában. Görgeinek híják a silány gazembert/ Ki e hazát eladta cudarul./ Kergesse őt az isten haragja/ A síron innen és a síron túl. - dörgi a jobbra érdemes Vörösmarty alig két hónappal a fegyverletétel után. Hiszen megnyerhettük volna azt a csatát, ahogyan Bernben is megnyerhettük volna 1954-ben. Görgeynek azután ezzel kellett élnie, méghozzá pokolian sokáig, ugyanis közel száz éves, pontosan kilencvennyolc, amikor isten (kis i-vel, vörösmartysan) végre magához szólítja.

A Javított kiadásban Esterházy, ahányszor csak rátörne az önsajnálat, próbálja leállítani magát. Sikerrel? A szövegben bizonyosan. Krasznahorkai regényhőse, a zongoráját visszahangoló zenetanár, ebben a  témában is nagyon pontosan fogalmaz. Találgatni ugyanis, hogy mire rendeltettünk volna, találgattuk már éppen eleget, s mint látható, nem mentünk semmire. Nem mentünk semmire sem ebben, sem másban, mert, jó helyen legyen mondva, a tisztánlátás olyannyira kívánatos képességével sem kényeztettek el minket túlságosan: kíváncsiságunk őrlő buzgalmát, amivel újra és újra nekirontottunk a világnak, finoman szólva, nemigen koronázta siker, ha pedig olykor ráébredtünk valami apróságra, azt is azonnal megkeserültük.

Már megint az a keserű pohár. Leszünk valaha tisztán látók? Talán igen, talán nem.