Lehetséges, hogy valóban történelmi fordulat előtt állunk? Hogy az új osztály(abban az értelemben ahogyan Milovan Gyilasz használta ezt a kifejezést) elveszíti - vagy részben elveszíti - hat évtizedes hatalmát? Ha valóban így történik, akkor kétségkívül ugyanolyan mélységű átrendeződésre számíthatunk, mint amilyet Franciaország élt meg a 19. század első negyedében, vagy amilyet Magyarország az 1945 utáni években. Vagyis hogy a politikai hatalmat gyakorlók kiterjesztik befolyásukat a társadalom életének többi területére is, a gazdaságra, de még inkább a tág értelemben vett kultúrára is. A politikai hatalmat 1990 őta gyakorlók közül Antall Józsefnek nem volt hozzá sem ideje, sem elég ereje, az első Orbán kormány pedig, óvatlanul, alighanem a második ciklusára várt.
Az uralkodó osztály hajlamos arra, Montesquieu figyelmeztet rá a rómaiak történetéről elmélkedve, hogy pozícióját természetesnek gondolja, sőt, hogy öröknek higgye. Csak ez a fajta vakság magyarázhatja mindazt, ami az utolsó másfél évben történt, vagyis hogy egy piros kormány regnálása alatt kerültek sorozatosan rács mögé az új osztály prominensei; uralmukat, akár a régi arisztokrácia, ezer évesnek hitték.
Az új osztályt a társadalom egyszer már, 1990-ben, kiköpte, a Charta azonban, alig másfél-két évvel később visszahozta a polotikai arénába. Ha most perifériára szorul, meg fogja siratni, a haszonélvezőkön kívül, valaki is? Elvész vele valódi érték? Nemigen.
A fontos kérdés inkább az lehet, hogy miféle értékeket fog képviselni az új újosztály. Hogy miféle kultúrát próbál majd a maga politikai és gazdasági hatalmával domináns helyzetbe juttatni. Hogy fontosabb lesz-e számára József Attila, vagy akár Márai, mint Wass Albert, az érdem, mint a kapcsolat, az etika, mint a közvéleménykutatás, a munka, mint a börze, a család, ahogyan Eliot látja, mint a pillanatnyi siker.