Szávai János honlapjahonlapja

P. - falun született, máig falun él - azt meséli, hogy gyerekkorában, ez a hatvanas éveket jelenti, nem ismerték a szemét fogalmát. A szerves anyagokból ilyen-olyan trágya lett, amit lehetett a kályhában égettek el, a fém hasznosítható volt vagy eladható.

Ha Isten meghalt, ahogyan Nietzsche mondja, akkor kinek a tekintete előtt élünk és cselekszünk? - teszi fel a kérdést egyik esszéjében Kertész Imre. A gondolat persze nem új, Dosztojevszkij mondja ki brutálisan, hogy etika Isten léte nélkül nem elképzelhető. A magyar író kérdésfeltevésében a kép érdekes: valaki néz - vagy éppenséggel nem néz - bennünket, így éljük végig életünket. Nem mondja ki, de talán az a régi mondás is motoszkált a fejében, hogy Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát.

Manapság vidáman lopkodják, hiszen nem nézi senki sem. Ha mégis fellibben a fátyol, akkor jön a botrány, fogaknak csikorgatása. De az aktuálistól függetlenül, a kérdés izgalmas, talán minden másiknál fontosabb. Kinek a tekintete előtt élünk?

Embertársaink persze sok mindent látnak, még többet nem látnak. Van azután a freudi felettes én, régiesebben szólva: a lelkiismeret. Vannak azután, ez már a posztmodern, a térfigyelő kamerák, hogy lehetőleg semmi és senki se maradjon láthatatlan.

A külső tekintet, a mások tekintete sokféle lehet, baráti vagy rajongó, gúnyos és megvető, vagy csak egyszerűen közönyös. Udvarias. A nézett majd mindig alkalmazkodni próbál a tekintethez, vagyis kötött pályán mozog. Thomas Mann hőse, a törpe Friedemann úr, kifogástalan polgári öltözködésével, méltóságteljes járásával próbálja feledtetni púposságát, amikor azonban az izgalmasan szép alezredesné tekintetében úgy látja viszont magát, amilyen valójában, egyszerre összeomlik, vízbe öli magát.

Van ellenpélda is: a hotelben egy bizarr fiatal pár, a fiú jó fejjel alacsonyabb, mint hórihorgas partnere. Láthatólag nem törődnek vele, összetartoznak, jól érzik magukat, nem rabjai a mások tekintetének. Boldogok.

A mítosz, hiába próbálják dekonstruálni, hiába próbálják egy rég lezárult kor elavult termékének minősíteni, mindig kisiklik a demítizálók kezei közül: tovább éli iszonyúan intenzív életét. Olykor rácsodálkozunk, mint napjainkban, amikor - minden racionális megközelítésre rácáfolva - szép fiatal nők közül szedi áldozatait. Áldott állapotú áldozatok.

Gyíilkol akár a Minotaurusz benn a labirintusban. A labirintus persze nem a knosszoszi maradvány, ahol ma már csak a mértani ábra látszik, hanem magas falak, beláthatatlanság, tévelygés, szorongás, mint az utóbbi hónapokban a H1N1 vírust körülvevő hisztéria. Az egymásra mutogatóknak, az orvosokat, vagy a médiát, vagy a hatóságokat, vagy a pártokat vádló vádlók közül senkinek nem lehet igaza, mert a járvány maga a labirintus, és egyúttal a szörnyeteg, amelyik minden évben megszedi áldozatait.

A járvány éppolyan érthetetlen, mint a firenzei pestis, amelyől Boccaccio ír a Dekameron bevezetőjében; nincs ellenszer, legföljebb az eltávolodás, a magány, nem tudni - Camus ugyanígy diagnosztizál a maga Pestisében -, hogy mikor kezdődik, miért, és hogy mikor és miért ér véget.

Mit jelent a Himnusz? Aki élt a huszadik században, annak biztosan többet, mint Kölcsey szövege és Erkel zenéje. Jelenti az október 23-ákat, mindenekelőtt az ötvenhatost és a nyolcvankilencest, aztán a régi, magyaroknak fontos olimpiákat, bizonyos igazinak és jelentősnek érzett focimeccseket, meg más patetikus pillanatokat. Ha innét nézem, jó volt a választás, mármint hogy a vers születésének napja lett a magyar kultúra emléknapja.

Meghallgatjuk csak, vagy inkább elénekeljük, a szövegre viszont alig figyelünk. Legfeljebb az ugrik ki belőle, hogy van benne Isten és van benne magyar. Pedig érdemes egyszer alaposabban végiggondolni, mert amit Kölcsey Ferenc a Hymnusban megfogalmazott, az bizony aligha felel meg a nyugati civilizáció egyik alappillére, a metanoia sémájának. Mert a bűnt megbánásnak kell követnie, ahhoz, hogy végül bekövetkezhessék a megbocsátás. Kölcsey rögtön a jutalmat kéri honfitársainak: áldást, jókedvet, gazdagságot, védelmet, kíván, ellentételként csak annyit hoz föl, hogy a magyarság már éppen eleget szenvedett. A bűnhődés, elmondja kétszer is, az első és utolsó strófában, már megvolt, jöhet tehát a víg esztendő. A triád középső, nélkülözhetetlen eleme, a megbánás, mintha kimaradt volna.

Az időbeliség is érdekes. Két strófát szentel a Hymnus a dicső múltnak, ennek kétszeresét, négyet a szörnyűbbnél szörnyű keserveknek. Bűneink miatt érdemeltük ki a rengeteg büntetést. De a bú s kétség nem csak a múltat, hanem már a jövendőt is megváltotta. Így volna legalábbis, a költő szerint, igazságos.

Karl Jaspers szerint a szenvedés - éppúgy, mint a félelem, mint a bűn, mint a halál - egyike az emberi létezés határhelyzeteinek, vagyis olyan adottság, amely alapvetően nem áttekinthető számára, s nem is változtatható. De van még egy további határhelyzet: a harc, melyet az ember az egzisztenciáért folytat. Egzisztencián a német filozófus az ember veleszületett lehetőségeinek a maximális kibontakoztatását érti.

Kölcsey magyarja a bújt az üldözött volna? Ha igaz, hogy Magyarország kétszer került a történelem perifériájáról a történelem centrumába, először Moháccsal 1526-ban, másodszor Budapesttel 1956-ban, akkor a kép mégiscsak kiegyensúlyozottabb. Kölcsey siratóéneke az egyik arca, de van, hálistennek egy másik is.

A sztrájk, pontosabban a sztrájkhoz való viszonyunk - első látásra a szolidaritás és az önzés, a saját érdek és a közérdek közti választás kényszere. A humanista vagy emberjogi megközelítés ezek szerint egyértelmű: azokkal illik rokonszenvezni, akik gyengébb pozícióban vannak, és akiknek ez a nehezen kivívott joguk ilymódon ad lehetőséget hátrányos helyzetük korrigálására.

A létező szocializmus persze nem ismeri a sztrákjogot, hiszen ha sztrájkolnának, akkor a dolgozók a saját érdekeik ellen lépnének fel. A kapitalizmusban bezzeg más a helyzet, és a szenvedélyesebb népek, az olaszok, a franciák élnek is bőven a hatalommal való dacolás ezen eszközével. Franciaországban a nagy közlekedési sztrájkok idején a közvélemény szinte egyöntetűen szolidáris a munkát beszüntetőkkel, az okozott kellemetlenségeket, látszólag legalábbis, jól tűrik.

A legkeményebb sztrájk, amelyet megéltem Párizsban az 1995-ös volt,  öt hétig nem lehetett másképp közlekedni, ha ugyan az araszolást közlekedésnek nevezhetjük, mint autóval. A metrósok, buszosok iránti szimpátia mégsem lohadt; a Chatelet térre nagy nehezen összehozott sztrájkellenes tüntetés alig párszáz embert tudott mozgósítani.

Az ábra azonban így - jók a rosszak ellen - túl egyszerű. Már akkor, 95 őszén is feltűnt, hogy a négyszemközti beszélgetésekben sokan más véleményt hangoztattak, mint nyilvánosan. A PC ellen szólni - nem illett. Ma se nagyon illik. Az a kettősség érvényesül itt is, amit Nietzsche a kötött szellem-szabad szellem szembeállítással ír le. Négyszemközt - akkor -elhangozhatott, hogy a munkaadók hatalma ellen sztrájkkal lázadók, a város életét megbénítók hatalmukkal élnek vissza, hogy nem érdekelteket ejtenek túszul, hogy szabadságukban korlátoznak olyanokat, akik nem érdekeltek a konfliktusban. Hogy a szakszervezeti vezetők  olyan klánt alkotnak, amely nem annyira az alig létező tagság, mint inkább a saját érdekeit érvényesíti a kíméletlen konfliktusban.

Húsz évvel a dolgozók jogainak visszaállítása után mi is már itt tartanánk? A magyar közvélemény talán még nem annyira PC, mint a francia vagy az olasz, de jó úton vagyunk - a média mindent megtesz ennek érdekében -, hogy hamarosan eljussunk egy ahhoz hasonlatos felfogáshoz. Aminek persze az lesz a végeredménye, hogy a négyszereplős játékban (politikai hatalom, szakszervezeti klán, dolgozók, utasok-közvélemény) a játszma igazi alanyai, maguk a rosszul fizetett és megalázott dolgozók húzzák a legrövidebbet. 

Széchenyi azt írja a Hitelben, hogy az új nem jó csak azért mert új: jó és rossz is lehet; a régi pedig nem rossz azért, mer régi, hanem jó és rossz is lehet. Érdemes elgondolkodni rajta, ahányszor csak az ősi vitába belebotlunk.

Nietzsche jóval radikálisabban fogalmaz, amikor arról beszél A vidám tudományban, hogy minden újban benne rejlik a gonosz. A szükségszerű gonosz, mondja, amely az elmeszesedett régi megsemmisítéséhez adhat indítást. A Faust prológusában hallunk hasonlót, amikor az Úr elismeri Mefisztó ellenkezésének hasznosságát az emberiség számára.

Az olasz Natale vagy a spanyol Navidad teljesen világosan megmondja, mit jelent az ünnep: születésről van itt szó, nem másról. A francia Noël jelentése már elhomályosult, a német Weihnachten sem érthetőbb, az angol Christmas pedig egészen másfelé irányítaná figyelmünket. Nem szólva a szlávoktól kölcsönvett magyar karácsonyról, amelynek etimológiája első látásra aligha kivehető.

A közbeszéd leggyakoribb szókapcsolatai - karácsonyi vásár, kellemes karácsonyt kívánok - alaposan kisiklatják a szó eredeti jelentését. Mert hogyan lehet a születés “kellemes”? Az ajándék fogalma és valósága viszont már közelebb áll a Betlehembe érkező háromkirályok történetéhez, viszont a notebook vagy a netbook szimbolikája nehezen hozható össze a tömjén-mirha-arany szimbolikájával.

A születés ünnepének ilyen mértékű szekuralizálása (hiszen fő színterei az üzletközpontok meg a televízióadókon ilyenkor sugárzott túlcukrozott amerikai társadalmi vígjátékok) alighanem a társadalmi közeg tömény családellenességének, sőt gyermekellenességének a következménye. A kereskedelem majd mindig rövid távon számol, és ha nem is ellenséges, de legalábbis közönyös a betlehemi modellel szemben.

Pedig a gazdaság megszállottjai is tudják, hogy a társadalom működésképtelen, ha túl sok az öreg és kevés a fiatal. A családellenes nagy kiáltvány szerzője, a pedofil és feleségével szűzi házasságban élt André Gide, azért még nemzett egy gyermeket; szellemi társa és barátnője, Madame Théo lánya vállalta a kísérleti anya szerepét. Létre is hoztak egy modernnek gondolt, hibrid családmodellt, amelynek része volt a kísérleti anya férje is. Egy generációval később Sartre-ék már jóval messzebb mentek: föl se merülhetett, hogy Beauvoir, vagy Sartre végtelen számú szeretője közül valamelyik gyermeket hozzon a világra. Helyette inkább életet leheltek a multikulturalizmus bizarr gondolatába.

Puha vagy, Jenő! Ez, úgy-e a Fradi (ÉDOSz, Kinizsi) drukkerek kórusban fel-felhangzó csatakiáltása volt, Dalnokit, a híres balbekket bíztatták. Lantos technikásabb volt, mint a Jenő, ezért ő lett az aranycsapat állandó balhátvédje, hosszú pályafutása alatt Dalnoki  - most nézem a wikipédiában - csak tizennégyszer szerepelt a válogatottban.

Kemény és szimpatikus játékos volt a Jenő, mindig beleadott apait-anyait, de sokszor bizonyult tehetetlennek az akkoriban divatos jobbszárnyi egykettőzésekkel szemben, amelyeknek nem csak a Budai-Kocsis, de a Raduly-Csordás vagy az Egresi-Szusza páros is a mestere volt. Amikor kigurigázták, akkor csúszott be keményen.

De nem elég sikeresen, vagy a drukkerek szavajárása szerint: nem elég keményen. A Puha vagy Jenő ugyanis azt sugallta, hogy mindent bele, ha másképp nem megy, rúgd szét a lábát. Nem tette.

Ez a ‘”Puha vagy Jenő”, különös, vagy talán nagyon is érthető módon, a politikai demokrácia beköszöntével jött egyszerre vissza. Amit az ötvenes-hatvanas-hetvenes években csak a tribünről lehetett beordítani, az a szólásszabadsággal a politikai arénában is lehetőséggé vált. Mármint az ordítás, meg az a logika, hogy az enyémnek mindent szabad, sőt annál többet is, a másiknak viszont nincs joga ahhoz, amihez az enyémnek joga van. Vagyis hogy a másik oldalon állónak akkor sincsen igaza, ha netalántán igaza van, a mi oldalunkon állónak viszont akkor is igaza kell legyen, amikor nyilvánvalóan nincsen.

A politikai demokráciának ez az egyik legelviselhetetlenebb velejárója. Nem csak nálunk, ugyanezt tapasztaltam Franciaországban, amikor a nyolcvanas évek elején először volt alkalmam hosszasabban megfigyelni a politikai pályán történteket.

Másfélével csak Angliában találkoztam, Londonban, az Arsenal pályáján, ahová nagybátyám (bérletes, mindig ugyanazon a helyen ültünk) vitt ki néhányszor. A közönség ott inkább tapsolt, mint pfújolt, az ellenfél szép akciói is elismerést kaptak. Azóta persze már sokszor bebizonyosodott, hogy az angol drukkerek brutalitásban mindenkit vernek. Az Arsenal egyébként is, mint elmagyarázták nekem, nem a Liverpool, de még csak nem is a United, hanem a felső középosztály (elkényeztetett) csapata. Az angol Parlamentben pedig még keményebb hirigek mennek, mint az elmaradott Közép-Kelet-Európában.

Roland Barthes székfoglaló előadásán (a Collège de France-ban, 1977-ben) hangzott el a hírhedett mondat: A nyelv fasiszta. Barthes persze valami nagyot szólót akart mondani, hogy belépése éppoly emlékezetes maradjon, mint volt a Michel Foucault-é. Az is maradt. Állítása első hallásra persze értelmezhetetlen, túlbuzgalma kioltja az erejét. De ha lehántjuk róla a baloldali értelmiségi szleng kedvenc jelzőjét, és azt egy másik jelzővel, mondjuk: uralkodó talán inkább: elnyomó - helyettesítjük, akkor egyszerre elevenné, és mint Barthes-nál majd mindig, megvilágosítóvá válik a gondolatmenet.

Arról van szó ebben a szövegben ugyanis, hogy nem mi uralkodunk a nyelven, hanem a nyelv uralkodik mirajtunk, hogy általában nem azt mondjuk, amit mondani akarunk, hanem amit a nyelv akar. Máshonnét nézve: a mondat szerkezete szigorú, legelöl áll az  alany, minden más mondatrész az alanynak van alávetve. A beosztottja. Vagy inkább az alattvalója.

A mester természetesen a maga anyanyelvét veszi példának, ahol az alany-állítmány indítás kötelező - ugyanúgy mint a legtöbb indoeurópai nyelvben. A magyar nyelv e tekintetben több szabadságot enged.

Könyvbemutató, pár nappal az újjáalakított helyiség megnyitása után,  az Írók boltjában. Az Írók boltja így megújulva, kitágulva (és részben összeszűkülve) is ugyanaz, mint volt: maga a Hely. Toposz. Amin érthetjük azt, amit Esterházy mond a bolt honlapjára föltett mondatában, vagyis hogy ez a hely sziget az általános eltahósodás világában. Az is persze, igényesség, az értékek, egyszerűbben mondva: a jó könyvek megbecsülése. De talán ennél több is. Otthonosság a szó eredeti értelmében. És nem csak a könyvek miatt. Aurája van.

Sokáig azt hittem Helyet (így, németesen, nagy betűvel) csak Párizsban találni. Vagy Rómában. Újabban viszont találok egyet-kettőt Pesten is. Ahol otthonosan érzem magam.

A hetvenes-nyolcvanas években Pesten, számomra legalábbis, nem volt ilyen.

De hogy mit értek Helyen? Olyan  vidéket, olyan pontot, ahol nem vagyok idegen, ahol nem kell ettől-attól tartani, ahol nem a kellemetlenkedők dominálnak, ahol nem ütközöm percenként viszolyogtató alakokba. Ahol az érdek nélkül valósága (pesszimistábban: illúziója) adja a hely auráját.