Szávai János honlapjahonlapja

Lehetséges, hogy valóban történelmi fordulat előtt állunk? Hogy az új osztály(abban az értelemben ahogyan Milovan Gyilasz használta ezt a kifejezést) elveszíti -  vagy részben elveszíti - hat évtizedes hatalmát? Ha valóban így történik, akkor kétségkívül ugyanolyan mélységű átrendeződésre számíthatunk, mint amilyet Franciaország élt meg a 19. század első negyedében, vagy amilyet Magyarország az 1945 utáni években. Vagyis hogy a politikai hatalmat gyakorlók kiterjesztik befolyásukat a társadalom életének többi területére is, a gazdaságra, de még inkább a tág értelemben vett kultúrára is.  A politikai hatalmat 1990 őta gyakorlók közül Antall Józsefnek nem volt hozzá sem ideje, sem elég ereje, az első Orbán kormány pedig, óvatlanul, alighanem a második ciklusára várt.

Az uralkodó osztály hajlamos arra,  Montesquieu figyelmeztet rá a rómaiak történetéről elmélkedve, hogy pozícióját természetesnek gondolja, sőt, hogy öröknek higgye. Csak ez a fajta vakság magyarázhatja mindazt, ami az utolsó másfél évben történt, vagyis hogy egy piros kormány regnálása alatt kerültek sorozatosan rács mögé az új osztály prominensei; uralmukat, akár a régi arisztokrácia, ezer évesnek hitték. 

Az új osztályt a társadalom egyszer már, 1990-ben, kiköpte, a Charta azonban, alig másfél-két évvel később visszahozta a polotikai arénába. Ha most perifériára szorul, meg fogja siratni, a haszonélvezőkön kívül, valaki is? Elvész vele valódi érték? Nemigen.

A fontos kérdés inkább az lehet, hogy miféle értékeket fog képviselni az új újosztály. Hogy miféle kultúrát próbál majd a maga politikai és gazdasági hatalmával domináns helyzetbe juttatni. Hogy fontosabb lesz-e számára József Attila, vagy akár Márai, mint Wass Albert, az érdem, mint a kapcsolat, az etika, mint a közvéleménykutatás, a munka, mint a börze, a család, ahogyan Eliot látja, mint a pillanatnyi siker.

Mekkora az ideális élettér? Erre bizonyosan mindenkinek van válasza, méghozzá valami olyasmi, hogy minél nagyobb., annál jobb.  De akkor mit kezdjünk a kivételekkel? Fra Angelico, akinek a képein mindig a derű és a harmónia dominál, hihetetlenül szűkös, kétszer két méteres cellában élte napjait a fiesolei kolostorban, s amikor Firenzébe, a San Marcoba került, akkor sem kapott sokkal nagyobb teret, az ottani cellák, amelyeket - Gozzival együtt - freskókkal díszített, talán háromszor háromszor hármasok lehetnek.

A befelé és a kifelé élés különbsége, ahogyan Pascal mondaná? Lehetséges. De a befelé és a kifelé kerülhet egyensúlyba is, sőt, mint az agykutató mondja, kívánatos, hogy egyensúlyba kerüljön. Akkor pedig nincsen szükség az olyan túlméretezett terekre, mint amilyenekben tekintélyre áhítozó kisfőnökök szeretnek terpeszkedni, hogy mindenkinek tudtára adják a hierarchia fontosságát.

M. ügyvéd tízszer hat méteres irodája, melynek végében áll az íróasztal, amelyhez az amúgy is gondterhelt ügyfelek járulnak, ugyananannak a felfogásnak a tünete, mint Caesar, a Duce, a Fúhrer, az Első Titkár tudtára akarja adni alattvalóinak, hogy őhozzá képest mindannyian parányok, hogy tulajdonképpen senkik.

Miben áll vajon a Csinszka-titok? Mert hogy Ady halála után Babits körül is sertepertélt, hogy azután végül a számára minden tekintetben ideálisnak látszó Márffy ödönt válassza. A művészetet, a megörökítést, de egyúttal a társadalmi megbecsülést is.

Akár híres kor- és sorstársai, mint Andreas Lou-Salomé vagy Alma Mahler. Az egyik Nietzschével és Rilkével dicsekedhet, a másik trófeái, Mahler és Werfel közt, Kokoschka meg Gropius.

Aktívak persze, kacérak, hódítók. De ez még nem magyarázza a másik oldal behódolását. Talán René Girard teóriája, a trianguláris vágy sémája értetheti meg, mi történt: a filozófus úgy véli, csak az lehet a vágyunk tárgya, ami már mások vágyának a tárgya volt. A vágy, mint mimézis. A nő, aki kellett egy nagy embernek, kell a másik nagy embernek is.

Az Emberi nagyonis emberi utószavának szerzője egy amerikai graffiti-történetet idéz. Egy tűzfalra írta ki valaki óriási betűkkel, hogy Isten halott - Nietzsche. Másnapra, így a történet, valaki hasonló méretű betűkkel írta alája: Nietzsche halott - Isten.

Mit lehet kezdeni Nietzsche lapidáris mondatával? Tagadni? Semmibe venni? Torinói szentbeszédében, ahol a lepellel is meg kellett küzdenie, Ratzinger más utat választott: beillesztette a keresztény logikai sorba. Nietzschének igaza van, mondja, mert nagyszombaton Isten halott. A huszadik század, a két totalitarizmus százada maga a nagyszombat: a sötétség, az alászállás napja. Utána következhetik a feltámadás.

Következik? Kinek igen, kinek nem. Fogadást kell kötnünk rá, mint Pascal mondja. S a  valószínűségszámítás, teszi hozzá, mint matematikus, az igen felé kell mozdítson bennünket.

Settembrini nem szereti a zenét, alacsonyabb rendűnek találja a szónál, amely mindennél fontosabb szerepet játszik világunkban. Nézete így ellenpontja azoknak a felfogásoknak, mint például a Melozzo de Forlié, amelyek mindennél magasabbra teszik a zenét: Forli gyönyörű képsorozata apostolokat és muzsikáló angyalokat ábrázol. Mintegy a teremtés kvintesszenciáját.

Ez a kettősség persze már Platónnál is megvan, az Államban megírja pontosan, hogy a zene hatása lehet felemelő is, de erősen káros is. Settembrini, a felvilágosodás embere, aki hisz egy tökéletes társadalom megvalósíthatóságában, az utóbbit hirdeti. Van aztán egy elképesztő mondata, amelyet Thomas Mann fejezetcímmé is emel, s amelyet Castor később gyakran emleget magában: a zene politikailag gyanús.

De melyik zene? A szanatórium lakóit kéthetente fúvószenekari koncerttel szórakoztatják. Ez a fúvószene váltja ki a literátus szarkasztikus megjegyzéseit. De lehet, hogy Settembrininek a maga haladó szempontjából igaza volt? A Kádár-rendszer kultúrpolitikája mintha az ő gondolatmenetére épült volna, amikor igyekezett az akkori pop- és rockzenét ügyes trükkökkel keretbe foglalni és a maga céljaira hasznosítani. A politikailag gyanúsat politikailag hasznossá tenni.

A római Pantheonban, bár kinn perzselő a hőség, kellemesen hűvös az idő. A falak ugyanis, mondja a magyarázat, hat méter vastagok. A hagyomány és a modern örökös ellentéte, egyfelől sok évszázad tapasztalata, másfelöl a folyton újabbat követelő invenció. Vagyis már szinte mindenütt jelenlevő hűtö berendezések.

Persze nem csak a rómaiak tudták, hogyan kelle építkezni, a köves vidékek magyar falvaiban is méternél vastagabbak a kőből rakott falak. Télen fűt, nyáron hűt, ahogyan a hajdani kereskedő mondta.

A jelenség, vagyis az energiazabáló felfogás hátterében persze ugyanaz a gondolat rejlik, amit a Csinn-bumm cirkusz bohóca annak idején percenként ordítva kinyilvánított: Bukfenc mindent tud. Bukfenc a modern ember. Aki mindent tud, azzal nincsen párbeszéd, azzal fárasztó minden eszmecsere. Tudja és teszi. Ha baj van, akkor kitalál valami újat, és akkor azt tudja és azt teszi. A végtelenségig.

Befutott, menő történészek, hajdani évfolyamtársak meg a partnereik egy magában álló nyaralóban, a férfiak főznek, a nők egy medencében lubickolnak. Közben beszélgetnek, a nők is, a férfiak is a szexről, olykor a karierről. Eddig minden  tökéletesen banális, mint ahogyan a Kanadában játszódó film is banális, de közben elhangzik, akár észre sem kellene vennünk, egy mondat, amely az egészet keretbe helyezi, és amelyik rávillant a lényegre. A 19. századi London történetével foglalkozó történész beszél arról, hogy a hajdani keményen kényelmetlen élethez képest ők mennyire kényelmesen, kényelemben élnek. 

Nincs, megy a szöveg tovább ugyanarról: gasztonómiáról, szexről, karrierről. Közben párok bomlanak, párok alakulnak, van aki páratlanul marad, ugyanúgy, mint bármelyik amerikai szappanoperában. Ez volna a kényelem ára? a következménye?

Az Annales egyik vezető történésze, Lucien Febvre írt annak idején arról, hogy a 16. századot mennyire meghatározták a mindennapok nehézségei, hogy a kemény telekben még a leggazdagabbak is mennyire szenvedtek a hidegtől. Egy látványos képpel világítja meg mondandóját Febvre: a kandalló tüze sem jelenthet segítséget, mert hiába égeti a meleg az arcát, a hátsó fele közben megfagyhat. 

A 21. század még a 20. századnál is jobban szereti a kényelmet.  A nyáron hűt, télen fűt, ahogyan a hajdani ruhakereskedő mondta, mindennapi életünk imperatívusza.  Mellette ritkán jut idő a fontosabbakra.

Azt írja Pascal, hogy a bölcsességtől egyenes út vezet a gyermekléthez. S hogy ne legyen félreértés, az idevágó evangéliumi hellyel folytatja (latinul), amely szerint “ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” A bölcs tehát visszajut oda, ahonnét elindult.

József Attila híres sora jön itt elő természetesen: gyermekké tettél…A költőt persze nem a szeretett nő tette gyermekké, az volt, az is maradt, hiába szeretett volna felnőtté válni. Hála istennek, mondhatnánk, mert talán épp ez adja költészetének hihetetlen varázsát, hogy egyszerre bölcs - mármint költőnek - és ugyanakkor gyermek.

Weöres Sándor volna akkor a másik gyermek-költő. Hihetetlen szinte, ahogyan a kicsik értik és érzik a Rongyszőnyeg verseit. Egészen addig, míg az iskola egy másféle, racionális referencialitás felé el nem rángatja őket, s ennélfogva ki nem lábalnak a költészetből. Vagy ha netalántán nem szakadnak el tőle teljesen, akkor a retorikusabb vonulatához pártolnak. Jó példája Weöres gyermeklelkének, ahogyan Mallarmé Köszöntő című szonettjét átírja; a vers utolsó sora ugyanis, mely az eredetiben vásznunk fehér gondjával zár, a magyar változatban vitorlánk fehér mosolyává alakul át. A gond, mely Platontól Heideggerig az emberlét - vagy csak a felnőttlét? - meghatározó struktúrája, így adja át helyét a gyermeki világ mosolyának.

De vajon olvasható egyáltalán ilyen megközelítésből a költészet? Naplójában Márai nekimegy Ady Endrének, mondván, hogy egy férfi olyat le nem írhat, hogy szeretném, ha szeretnének. Mert hogy az nőies. Hogy ugyanis a férfi szeret, nem pedig szeretteti magát.

A Tharaud-testvérek Magyarországról szóló könyvükben részletesen leírják a trianoni szerződés aláírása utáni jelenetet. A magyar küldöttek mozdulatlan arccal, merev léptekkel vonulnak át a pazar szalonon, ahol a meghívottak: diplomaták, politikusok, hivatalnokok ugrásra készen várják, hogy a delegáció kilépjen az ajtón, hogy megrohanhassák a cerónia lényegét, a dúsan terített asztalokat.

Ebben a képben minden benne van. Egyik oldalon a magyarok sértett, de büszke tehetetlensége, a másikon a részvétlenség, az önzés, a mohóság. Mindaz, ami a versailles-i békéhez vezetett.

Most az évfordulón sok mindenről szó esik, csak épp arról nem, ami az antantot és Magyarországot ehhez a katasztrofális pillanatig eljuttatta. Mert akármit is mondjanak a világpolgárok meg az internacionalisták, a versailles-i béke nemcsak következményeiben iszonyatos, de egyúttal totálisan ellentmond annak az ideológiának, amely a győztes hatalmak politikáját és múködését meghatározta. Vagyis a felvilágosodás korhoz igazított eszmerendszerének.

Ami nézetem szerint azt is jelenti, hogy nem a fátumot, vagy szelídebben: nem csak a fátumot kell okolnunk. Hanem a balfácán magyar külpolitikát, ha akarjuk, a külpolitika hiányát is. Amelynek következtében 1914-re olyan kép alakult ki Magyarországról a nyugat-európai országokban, amilyen kialakult.

Nem csak Cseregdi Bandi. Már előbb is: Poe Mystification című elbeszélésének hőse egy - rokonszenves - magyar fiatalember, akivel csak az a probléma, hogy von Jungnak hívják, hogy a Jung nevet viselő kastélyban él a családja, német egyetemen tanul. Magyar,. de azért német.

De hogyan működik az elbeszélés szelleme? Ki dönti el, hogy a történtekből mi elmondandó és mi elhagyandó, és ki mondja meg, hogyan, milyen színben láttassuk az így elmondottakat?

Egy baráti vacsorán H. a neves nyelvész és B. a nem kevésbé neves zongoraművész indulatosan összevesztek Sára Sándornak az  oroszországi magyar hadifoglyokról készült filmjén. Nem láttam a tévében akkoriban sorozatban bemutatott részeket, így nem ítélhettem meg, csak sejtettem, melyiküknek van igaza, amikor arról vitáztak ordítozva, hogy történelmet hamisít-e vagy sem a dokumentumfilm rendezője.

Eddig az összecsapás nem volt túl érdekes, a szokásos egymás meg sem hallgatása. De ekkor hirtelen áttértek egy másik témára, múltjuk egy közös pillanatára, a 44-es munkaszolgálatra. Húsz évesek voltak akkor, valahol a Bükkben senyvedtek, más későbbi hírességekkel, R. költővel és B. közgazdásszal együtt. Az eseménytörténetet, kérésemre, nagyjából egybehangzóan adták elő: a keret egyik őrmesterének biztatására megszöktek, pár napig a Bükkben bujkáltak, eljutottak Budapestre, mindnyájan el tudtak rejtőzni, túlélték épségben. Vagyis nem teljesen, mert B. későbbi tüdőbaját annak tudta be, hogy napokig a puszta földön aludtak az erdőben.

De a történetet, közösen átélt történetüket, homlokegyenest ellenkező fényben látták. H. szerint az őrmestertől kezdve a falusiakig, a vasutasokig mindenki segített nekik, a segítőknek köszönhetik, hogy ép bőrrel megúszták. B. viszont mindenkit, az őrmestert is, cinkosnak gondolt, felmentést senki sem érdemel. Vagyis ami szenvedéstörténet az egyiknek, az sikertörténet a másiknak.

Pascal azt mondja: “tudjunk kételkedni, tudjunk bizonyossággal állítani, tudjunk alázatosak lenni, amikor kell. Aki nem így cselekszik, az nem értelmezi helyesen az ész erejét.”  Az alázatosság a két vitapartner esetében persze szóba sem jöhetett. De talán a másik kettővel sem gazdálkodtak helyesen. Mert hiszen hogyan lehet egy történet két különböző történet?